csibike blogja

A Féltestvérek c. könyv úgy került a polcomra, hogy valahol és valamikor teljesen véletlenül belefutottam pár oldalnyi étvágycsinálóba, egyszerű volt, mégis erőteljes, érzelmektől feszülő, szép, teljesen magával ragadott a mozaikdarab, gyorsan fel is jegyeztem a szülinapi és a karácsonyi ajándéklistámra, hogy a t. család biztosra mehessen, biztosra is ment, így a szorgalmasan gyűjtögetett és a kockás füzetemben felvésett cirka negyven-ötven vágyott könyvből néhányadmagával ez is testet öltött karácsonykor. Da Chen gyönyörűen ír (vagy a magyar fordítás tökéletes ennyire), szerettem nagyon, hogy másként, mint az európaiak, az egymásba fűzött szavakból filmszerű képek bontakoztak ki, szinte moziztam olvasás közben, csak az zavart valamennyire, hogy nekem alapból minden kínai egyforma, a kínai szereplőket nem láttam magam előtt egyénként-egyéniségként, max. annyi volt meg, hogy kicsi, fekete hajú, ferde szemű és lökdösődik, ezért a női szereplőket inkább Lucy Liunak képzeltem, a férfiak meg úgy néztek ki, mint Jet Li vagy Bruce Lee, én kérek elnézést. A Féltestvérek áltörténelmi regény, de nincs ezzel semmi baj, ha nem ezeket az infókat sorolod fel pölö a történelem érettségin vagy egy történész konferencián. Köbö háromszáz-háromszázötven oldalon keresztül izgalmas, sodró, romantikus a sztori, vitathatatlan, hogy Da Chen nagyon eredeti megoldásokkal dolgozik, az utolsó majd' kétszáz oldal megírása előtt viszont történhetett vele valami visszafordíthatatlan, mosogatnia kellett vagy ivott-szívott vagy ilyesmi, mert hirtelen előtör belőle az állat, kegyetlen, sablonos, kusza és értelmetlen a legutolsó pontig. Kár érte.

P.S.: Ha már kínai és regény, akkor Jung Chang Vadhattyúk c. könyvét tudom ajánlani, azt viszont nagyon.

Ő, aki férfim néha kapargatós sorsjeggyel is meglep, mondván, ha már csirke vagyok, kapirgáljak össze némi pénzmagot, meg persze azért is, mert nagyon aranyosan tudok örülni az ilyen dilinyós dolgoknak. Ő, aki férfim figyelt arra, hogy profilomba vágjon a sorsjegy tematikája - csokisütifagyi rajongóként szerencsesütis kaparásznivalót kaptam. Nem lepett meg, hogy nem nyertem, mostanában gyengén teljesítek szerencsejátékban, azon viszont nem kicsit elcsodálkoztam, hogy illatosított a sorsjegy, életemben először, egészen konkrétan csokiillatú, wow, nyilván összefügg azzal, hogy a hátoldalán nagymama csokitortájának receptje figyel, ezt a bámulatos logikát, ugye, bár azért megszimatolnám a vargabéleses, máglyarakásos, túrókockás sorsjegyet, hátha amatőr volt a marketinges és azokhoz is csokiillatot passzolt. Az illatos sorsjegy egyébként fájó gyermekkori emléket szakított fel, remélem, el tudok majd aludni ekkora megrázkódtatás ellenére is: Rövid ideig büszke tulajdonosa voltam egy illatosított Pom Pom könyvnek, imádtam, szinte minden oldalon megbújt egy-két szimatolnivaló, pölö csoki, rágó, gyümölcs, bezony, egészen konkrétan Gombóc Artúr féltve őrzött táblás csokiját lehetett önfeledten szaglászni, picit meg kellett dörzsölni és már illatozott is, a legjobban a büdös bakancs tetszett, naná, vicces volt... és tényleg büdös. Fogalmam sincs, hová lett a könyvem, a címét sem tudom, csak ezek az illatos emlékfoszlányok maradtak meg. Kárkárkár.

Rendkívül meghatóan tudok írni a mosogatásos kálváriámról (is), hüpp és szipp, Moni és klapanciusz szívét mélyen megérintettem, végtelenül megindító sanyarú sorsomat nem tűrhették tovább, ezért messzi Írhonból küldtek nekem egy helyes mosogatósrácotszivacsot. A komplex import csoda tartályának köszönhetően szinte magától mosogat, tuti halálos fegyver, reszkess mosatlan, csodálom, hogy Mel Gibson nélküle készített filmet, sőt, egy egész sorozatot. A használati utasítás szerint a my favourite washing up liquid kell hozzá. Mondjuk, a "kedvenc" és a "mosogatószer" közötti ősellentmondás alapján biztos vagyok abban, hogy az a t. marketinges, aki kitalálta ezt a jelzős szerkezetet, életében nem mosogatott még. Már csak arra kell rájönnöm, hogy lehet függetleníteni eme klassz kis szerkentyűt becses személyemtől. Ha David Csibifield lennék, bevetnék némi bűbájt, bár az is egy megoldás, ha ő, aki férfim kezébe nyomom - némi bűbáj bevetése előtt vagy után.

Mivel az állatfigurás öntőformát elvetemült módon először csokigyártásra használtam, gondoltam, itt az ideje, hogy rendeltetésszerűen is üzembe helyezzem és leteszteljem modellgipsszel. Gipszszármazékhoz eddigi csirkeéletemben csak egyszer volt közöm, amikor a törött könyököm miatt cirka csuklótól cirka vállig begipszelték a bal karomat, s.k. még nem barkácsoltam vele, ezért kicsit zavarba hozott a használati utasítás, amely szerint kevés vízzel tejföl sűrűségűre kellett kikevernem a gipszport. Tulajdonképpen az bizonytalanított el, hogy nem írták oda, mégis melyik tejföl sűrűségre gondoltak konkrétan, pölö a Spar tejfölre, a Danone tejfölre vagy a Mizo tejfölre - az állagot tekintve nem mindegy, kérem szépen. Először a sűrűbb Danone-nal próbálkoztam, ezzel orbitálisnagyot szívtam, ugyanis a cucc pillanatok alatt belekötött a műanyag pohárba, a keverőkanalammal együtt, ofkorsz, az öntőformáig el sem jutottam. A következő műanyag pohárban már mizósra vettem az állagot, ez a massza ugyan az öntőformában dermedt meg, arra viszont már nem volt időm, hogy el is egyengessem, így szegény kriplimedvéknek hol a fejük hiányzott, hol a lábuk. A nyakig gipszesen kivitelezett és hatékony imaformulával ("Ha meg mersz kötni, kicseszlek az ablakon, bzmg!" ) kísért harmadik próbálkozásomat végre siker koronázta: A sparsűrű, pontosabban sparhíg tejfölállag lett a nyerő, rendesen kifolyt a kutyulópoharamból és rendesen szétterült a formában, száradás után pedig némi festéknek köszönhetően megszületett a jóképű medvesrác - perpill hűtőmágnesként figyelget bele a nagyvilágba. (Nyáron jégmedvéket fabrikálok majd, bezony, jégkockában is kell a változatosság.)

A t. hölgyek és urak csibike "Infantilis vagyok és élvezem!" c. bejegyzését olvashatták, ádijosz.

A hímeknél valamiféle evolúciós állandó lehet az éles kés iránti lelkesedés, mással nem tudom magyarázni, hogy az összes általam ismert hím hosszú percekig képes becsmérelni az életlen késeket, lefogadom, anno az ősember is sokat morcogott ősasszonyának a tompa vágóeszköz vs. hatékony mamutnyúzás témakörben. Ő, aki férfim is hordozza a késgént, naná, egyből gyűjteni is kezdtük a késre váltható Spar-pontokat. Ő, aki férfim nem késmániájával indokolta a tevékenységet, észérvekkel próbált meggyőzni, arra hivatkozott, hogyha végre éles késsel nyiszatolnánk a hagymát, nem sírnánk Vörös-tengert a konyhába minden egyes pörköltnél. Bár szerintem a búvárszemüveg tökéletes hagyma ellen, mondjuk, nem aprítószerkezetként, hanem védőfelszerelés funkcióban, hagytam magam meggyőzni. Az áldott jó szívem, az. (A késélezést azért felvetettem gyenge ellenállási kísérlet gyanánt, hogy lássa, nője mennyire penge késtémában, de rögtön megkaptam, hogy az nem ugyanaz, és tényleg, egy fanyelű otrombaságból soha nem lesz karcsú, fekete nyelezettel büszkélkedő, csillogó-villogó acélkés. Ehhh, férfiak.)

P.S.: Mióta éles kések leledzenek otthonunkban, ő, aki férfim minden újkésalkalmazás előtt tanúnak hív maga mellé, hogy lássam, milyen éles és hogy hasítja a körte héját és hűdeszuper. Én persze nem nyúlhatok hozzájuk - aki ön- és közveszélyes kiskanállal, hurkapálcikával, tojásszeletelővel és legóval, az csak nézheti a fenevadakat.

... és ha már a beszélgetéseket említettem, nemrég máshol és másnak meséltem azt az érdekes szitut, amikor virtuális haver közölte, sajna, mégsem találkozhat velem kettesben, mert asszonykája féltékeny típus, inkább igyunk-dumáljunk többesben. Én voltam olyan pofátlan dög, hogy miután a meglepetéstől kistányérnyira tágult pupilláim visszaszűkültek normál üzemmódba, finoman és nőiesen rákérdeztem eme furcsa-sánta indokra, mert azzal ugyan semmi bajom, ha a virtuális haverság nem ültetődik át valós haverságba, van ilyen, nem gond, c'est la vie, nyilván ennyit ért a dolog és nem többet, de hogy valaki megszabja szívszerelmének, kivel találkozhat és hogyan, a szívszerelem meg fülét-farkát behúzva igazodik, az nálam a nonszensz kategóriába tartozik. Az ilyen viszonyra nem tudom azt mondani, hogy jól működő, őszinteségre és bizalomra épülő kapcsolat. Ha birtokolni akarod a másikat, ha be akarod szabályozni, ha rendelkezni akarsz vele, ha ellenőrizni akarod, tuti, hogy nem szerelemről-szeretetről szól a történeted, hanem bizonytalankodásról, kapaszkodásról, kishitűségről, félelemről és még sorolhatnám. Persze, az a drámai helyzet nem alakult ki, hogy kérdéseim hatására szívszerelem elgondolkodott, fejéhez kapott és "Igazad van, baszki!" felkiáltással ölébe vonta asszonykáját és őszintén megdumálták a helyzetet, ki, mit, mikor és hol rontott el és mostantól hogyan is kellene a jövőben, á, ilyen nincs, helyette fixen én vagyok a vérgenya csirke, mert nem elég, hogy megfogalmazom a kínos kérdéseimet, még fel is teszem őket, naivan azt gondolván, a haverság elbírja az ilyesmit. Biztos azt kellett volna mondanom, hogy szuper az ötlet, igyunk-dumáljunk többesben, elhozom ő, aki férfimet is, mert asszonykád így kívánja, bádigárdnak, ja, meg légyszi, kameráztasd be magad és legyen rajtad lehallgató is, és csak tíz méter távolságból beszélgessünk, és a kezedet, na azt feltétlenül kössük hátra, a sliccedet betonozzuk be, plusz húzzunk csuklyát a fejedre fix, ami fix alapon, hogy ne láss, ne hallj, mert én annyira izgató nő vagyok, hogy a puszta jelenlétemmel még azt is elcsábítom és magamba bolondítom, aki pasiként köbö annyira érdekel, mint amennyire Kásás Tamás balerinakarrierre vágyik. (Ugye, az az apróság mellékes, hogy évek óta boldog párkapcsolatban élek és ő, aki férfimen kívül baromira hidegen hagy minden más hím?) Ilyen jellegű hülyeségekhez nem tudok asszisztálni, ez van, és a virtuális haverságot sem sajnálom, ha őszinteséget még nyomokban sem tartalmaz, vesszen. Megjegyzem, örök igazság, ha a pasi félre akar kefélni, félre is fog kefélni, bármilyen óvintézkedést ötöl ki t. asszonykája.

Szívesen vagyok bűnbak, ha valakinek ez kell a lelki egyensúlyához, örülök, ha a magam szerény eszközeivel hozzájárulhatok mások jó közérzetéhez - csakhogy ettől még egy rosszul működő kapcsolat rosszul működő kapcsolat marad.

Tegnap késő este igen kellemes beszélgetésbe bonyolódtam vadidegen nőtársakkal, hiába no, van annak valami magától értetődő közösségformáló ereje, hogy utolsóként két másik nővel együtt másfél órán át ott dekkolsz a nőgyógyásznál. A térdemen heverő könyvem, a Napsütötte Toszkána kapcsán film- és olvasmányélmények bukkantak elő, régi olaszországi emlékek mozaikdarabjait rakosgattuk, utazásokról és éttermekről csevegtünk, meg persze azt is megállapítottuk, sok nő számára még manapság is evidens, hogy pasi nőkurkászhoz fordul élete legintimebb pillanataiban, talán mert nincs más vagy el sem tudja képzelni azt a mást, pedig nem egyszer jobb, ha nő vizsgál, hiszen saját testközelből tudja, pölö mi az a PMS, neki is van gátja-melle-petefészke-női lelke sötöbö, szóval, jót beszélgettünk egymással, mi, vadidegenek. Szeretem az ilyen, pár pillanatra szóló találkozásokat (is).

P.S.: A régi nőgyógyászom pasi volt, nagydarab, szőrős, szolifejű állat szakbarbár, vastag aranyfukszok tömkelegével a nyakában, látványos undorral-megvetéssel az arcán. "Vegyük le a bugyikát!", ezt gügyögte mindig, nekem is és a hetvenes nénikének is, szánalmas volt, na. Soha többé pasiturkáló, soha. (Biztos van kiváló hím nőgyógyász is - valahol. Nekem egy ilyenhez sem volt szerencsém.)

A Made in Hungária jó film, lendületes, vagány, színes, bulis, vicces, könnyed-mély, igényes és nagyon magyar, sok tánccal és sok zenével. A slágerek jól szólnak, még mindig, a mozi alatt végig járt a lábam, bár ülve elég nehéz táncolni, Hungária számokra is. Klasszikus zsíroskenyérparti-zene, imádom. (Fenyő Iván meg hű és ha, zsíros fekete hajjal és fémfoggal is.)

P.S.: Kell egy pörgős szoknya, ódenagyonszeretnékegyolyat.

Jó, hát van az úgy, hogy a mostanában folyton-folyvást rohanó és az agyhalált lábon kihordó tollas jószág (értsd: én) elfelejti a blogszülinapját és csak a kedvesaranyosviccesmegható kommentek olvastán jut eszébe, hogy jé, épp három éve ette ide a fene, aztán még az is bevillan neki, hogy valójában három és fél éve blogol, és ha jobban elmereng az évfordulósdi témán, azt is határozottan állítja, hogy baromi gyorsan eltelt ez a néhány év. Jól megvagyunk, a blog meg én, bár mostanában sokkal kevesebb időm jut rá, mint szeretném, zajlik az élet és ez még így lesz egy darabig. Van miről írnom, továbbra is, sőt, egyre inkább azt érzem, még annyi mindenről mesélnék itt, úgyhogy egyelőre nem pakolom ki a mezítelen bájaimról készült képeket, ha egyszer mégis erre vetemednék, tudni fogom, hogy abba kell hagynom a firkálást. Örülés van, hogy itt vagytok és adhatok-kaphatok, tartsátok meg jó szokásotokat, pajtások.

Nagyon kíváncsi voltam a Momentán Társulat Reneszánsz Rögvestjére, azzal viszont nem számoltam, hogy az előadás első felét nem tudom élvezni egy önmagában teljesen jelentéktelen apróság miatt: Zsigerig döbbentett az a tény, hogy "Az Ajtósi" már nem az az egyetem, amelynek a padjait éveken át koptattam pölö vérgenya német nyelvészeti szigorlatnál kisebb, pölö órákon át tartó lelkizős-világmegváltós beszélgetések esetén nagyobb örömmel, hanem a Dürer Kert névre hallgató szórakozóhely, lezárt előadótermekkel, befalazott folyosókkal, felszámolt könyvesbolttal, átalakított kávézóval. Ma tudatosult bennem, hogy ugyan sokszor rühelltem odajárni tanárok-órák miatt, mégis, a múltam szerves része "Az Ajtósi", épülettel, oktatással, parkkal, könyvtárral együtt, és valahol mélyen legbelül fáj egy kicsit, hogy nincs többé. Nem is tudtam, hogy ennyire kötődtem hozzá. Azért a szomorkás nosztalgiázás a Momentán Társulatnak köszönhetően nem tartott egész este. A fiatalok rendkívül tehetségesek, két órán át apait-anyait beleadnak a rögtönzésekbe, ha szereted a Beugrót, menj el mindenféleképpen, megéri, nagyon is, van sok móka és van sok kacagás, ufff.