csibike blogja

Észre sem vettem, hogy a fürdőszobai polcon nagy titokban megszaporodtak az ilyen-olyan újságokban-magazinokban lelt grátisz krémminták, persze, azt tudtam, hogy gyakorlatice ott raktározódnak a középső polcon, a kamillás púder és a levendulás fürdősó közötti apró résben, és bosszankodtam is, ha egyik-másik becsúszott a mosógép-fal távolságnak becézett hangyafasznyi hézagba és cseppet sem gerinc-, fej- és karkímélő mozdulatokkal be kellett facsarodnom értük, eltorzult fejjel ráhajtogatva magam a mosógépre, plusz elnézést kérve a durvább középkori kínzásnak is beillő mutatvány következtében torkomba csúszott májamtól és vesémtől, az viszont egyáltalán nem tudatosult bennem, hogyha hosszú hónapok óta a megszokott mozdulattal lehámozom a ragacsot az aktuális újságban-magazinban lelt krémminta hátáról és teljesen automatikusan beteszem a kamillás-levendulás gyűjtőrésbe, nagy ravaszul kigondolván, hogy majd egyszer kezdek velük valamit, akkor előbb-utóbb sokan lesznek a mintadarabok, sőt, fel is gyűlnek. A krémmintásdi egyébként kiváló marketingfogás, naná, hogy nő a célpont, nő, mint nőstény, hiszen a többség egész jól elvarázsolható ilyesfajta trükkel, egyszerűen tökjó érzés, ha pölö 185 pénzt beruházol a Nők Lapjába és az újságon kívül ingyé' ajándékba mintát kapsz A Krémből, mondjuk, a L'Oréal egyik drágább csodájából, mert te olyan nő vagy, aki megérdemli, csak úgy, hogy örüjjjééé' és próbáld ki és hidd el, hogy ez neked jó és minél előbb lepd meg magad egy olyannal. Én spec nem igazán tudok lelkesedni a krémmintákért, mert nem lehet köpőcsövet hengert hajtogatni az ily módon kidekorált újságból, pedig a táskámban origami nélkül nem férnek el a nagyméretű betűgyűjtemények, ezért olvasás helyett mindig az az első, hogy kioperálom a beragasztott mintákat, majd három metrómegállón keresztül megpróbálom eltépődés nélkül szétszálazni az összetapadt oldalakat. A krémízelítőknek nem igazán veszem hasznát, mert érthető módon nem akarom lecserélni a fáradalmas munkával felkutatott és bevált kencéimet, ráadásul a hatékony teszt, mint olyan, eleve lehetetlen, ugyanis pölö a testápolóminta legjobb esetben is csak a bal térded és a bal bokád közötti bőrszakaszra vagy a két melledre elegendő, egyszeri kenésre, szóval, ez alapján kellene határozottan állítanod, hogy igen, ama testtájékon bazipuha és baziselymes lettél. Mivel a felgyűlt minták kitúrással fenyegették a levendulás fürdősómat, kitaláltam, hogy bátor leszek és kidobás helyett letesztelem az összes cuccot, kíváncsiságból, hátha tényleg működnek és hátha sokkal jobbak, mint a saját csodaszereim, csak én vagyok elfogult, így az elmúlt napokban hanyagoltam a szokásos kézkrémemet és szép sorjában a kísérleti nyúl szerepébe kényszerített mancsaimra kentem a csudamárkás szemránckrémet, bőrfeszesítő gélt, éjszakai regeneráló csodaszérumot, vitalizáló bizbaszt, tónusfokozó tökömtudjamit. Azóta türelmetlenül várom A Szuperkoncentrált Hatást. Remélem, nem rohad le a kezem.

csibike: Te miért nem használod soha a "cuki" szót?

ő, aki férfim: Az Y kromoszóma miatt.

Nem egyszer írtam már, hogy a keresőkifejezések közötti mazsolázgatás jó móka, áldassék a stat neve örökkön-örökké. Eszméletlen, egyesek milyen szavakkal-mondatokkal lelnek a blogomra, de mások közkinccsé tett gyöngyszemein is jókat kuncogok. A sajtájaim között van olyan, ami vicces, van olyan, ami perverz, van olyan, ami megdöbbentő, van olyan, ami szánalmas és van olyan, ami érthetetlen. Ez utóbbi mostanában egyetlen szorgalmas olvasóhoz köthető: teljes mondatokra keres rá, méghozzá a blogom egyes archív bejegyzéseiben szereplő s.k. mondataimra. Pölö ilyenekre:

"Na, ma reggel jelet kaptam: nem, nem a fejemet vágtam be... úgy ébredtem, hogy egy életem-egy halálom, a jövő héten összebarkácsolok egy XXLLLLLLLL-es adag almás pitét. Imádom. Szép halál lesz..." (2006. október 29., folyt. köv.: itt)

"A szomszéd megbízható, fegyelmezett ember: Kizárólag hétvégén fúr-farag és mindig hajnal reggel 7.30-8.00 között kezd. Olyan nincs, hogy 8.03-kor fogjon a lakásfelújítás soron következő lépéséhez. (Az eszményi 11.30-ról már hetekkel ezelőtt lemondtam… ) Azon merengek, vajh jogos önvédelemnek számít-e, ha átbattyogok hozzá, és fejébe állítom a túrabakancsomat, húsklopfolómat, darts készletemet, kézi mixeremet, konyhakésemet?" (2007. augusztus 20.)

"Megfigyeltem, a különböző frontokról garantáltan testközelből értesülök: Pölö lefejelem a leskelődő szomszéd bácsit fűtéscső csapját (mínusz egy darab homlok), lefejelem a mosdókagylót (mínusz egy darab jobb szemöldök), lefejelem a hűtőszekrény ajtaját (mínusz egy darab orrvég). Az olyan apróságok, mint a beütött bal kéz mutatóujj éspervagy jobb csukló éspervagy bal belső térdkalácsporc, nem sokat dobnak a veszteséglistán. Maga az önamortizálás ténye nem lep meg, elvégre rólam van szó, talán még libatepertővel is ön- és közveszélyes vagyok, egyetlen napra azonban mindez azért durván sok(k), színes és látványos repertoáromat simán becserélném egy korrekt kis migrénre, fákkk nyüsssz és nyafff.
P.S.: Azt hiszem, elég tuti meteorológus lennék. Bár ez a tény a fej-, orr- és szemöldökborogatás közepette valahogy nem dob fel." (2008. október 21.)

Az elmúlt egy-két hónapban már belefutottam saját míves mondataimba a keresőkifejezések között, de úgy voltam vele, hogy biztos véletlen, ja, meg időm sem volt az élet olyan baromifontos kérdésén töprengeni, vajh miért pötyögi be valaki a blogomból vett mondatokat a keresőbe és vajh előtte-utána miért nyálazza át módszeresen az archívumomat, rengeteg értékes órát eltöltve ezzel a haszontalansággal. Tudom, hogy a több száz blogger és nem blogger olvasóm között vannak olyan mazochista beállítottságú emberkék is, akiket az aktuális bejegyzéseim úgy megfognak, hogy végigolvassák az archívumot, hősiesen állva humorom és iróniám és elmélkedésem és hülyepicsaságom ostorcsapásait. Le a kalappal előttük, nem írtam keveset az elmúlt három és fél évben. Mazochista vérvonalukat egyébként hűen tükrözi az a tény, hogy az archívum kivégzése után rendszeresen visszatérnek és olvasnak-kommentelnek, ráadásul családtagjaikat is megfertőzik velem. Nekem ez és maga a blogosdi örömet okoz, mert pölö adtam valamit, ami ugyan nem sok, mégis fontos másnak - archívummal vagy archívum nélkül.
Nyilván a blogbejegyzéseimből számára szimpatikus mondatokat kihalászó t. olvasónak is adtam valamit, ami ugyan nem sok, mégis fontos neki, de ez teljesen más tészta. Lehet, hogy...
... az adott agymenésem megszólaltatta lelke legmélyének eddig némaságba burkolózó harangocskáit és az élet lélekgyilkos pillanataiban fejből idézi a harangjátékot kiváltó mondataimat és csak azért keres rájuk, hogy pontosan, szóról szóra elsuttoghassa a mantrát.
... bizalmatlan-hitetlen dög és ezért időt-energiát nem sajnálva leellenőrzi, valóban saját zseniális agyam szüleménye-é az adott mondatom-poénom.
... hasonló problémákkal küzd a hétköznapokban, mint én, teszem azt, nem tudja megfogalmazni a nyakába szakadt almakupaccal vagy a fúró-faragó szomszéddal kapcsolatos problematikát és úgy gondolja, hogy pontosan azt és úgy akarta mondani, amit és ahogyan én.
... annyira fantáziátlan és unalmas ember, hogy pölö sehogy sem tudja feldobni a saját blogját/cikkét/irományát, ezért tőlem veszi a konkrét témát, mondatot, poént, stílust és szépen le is ellenőrzi a keresőben, hogy ugye a lenyúlt mondatokat csak nálam dobja fel a rendszer, nála nem.
Passz, nem tudom, melyik a jó válasz, meglehet, más opció is van még. Meggyőződésem, hogy nem vagyok az a blogger, akit utánozni kell akár élőben, akár virtuálisan. Én nem vagyok sem sztár, sem követendő minta - pusztán egy egyszerű csirke 39-es lábbal és egyre kisebb fenékkel. Nem attól lesz valaki szerethető/kedvelt/népszerű sötöbö, hogy engem koppint, bár ha nem zavarja a tény, hogy így hiteles önmaga helyett csak egy gyenge másolatocska, felőlem legyen, én max. vállat vonok, mert nem értem a szándékos öncsalást és betegnek címkézem. A "Miért?"-re azért kíváncsi lennék, a pszichológiája miatt.

Úgy látszik, elindultam a halhatatlanság útján. A jóképű mosogatófiút, csokit, pezsgőt, virágot az öltözőmbe kérem - ebben a sorrendben.

Perpill bucira dagadt bal pofával nyüszögök itthon, ábrázatom láttán a hörcsögtársadalom szó nélkül befogadna, a korrekt elvegyüléshez szükséges XL-es pofazacskóméretet gond nélkül produkálom. Tegnap még csak fájdogált az egyik felszínre kívánkozó bölcsességfogkezdeményem, éjszaka viszont úgy bedurrant a dög, hogy a fél arcom nonstop zsibbad a fájdalomtól, cirka ilyen érzés lehet, amikor egy csámpás elefánt rúg fejbe. Azt hiszem, a Nagy Manitu égi bennfentesei közül kiszimatolta valaki, hogy a lányokkal ma este karaoke bárba készültünk, és rögvest elhatározta, megvédi az emberiség célszórakozóhelyen összegyűlt részét vidám csapatunktól, egészen konkrétan a környezetszennyezésre maximálisan alkalmas énekhangom kieresztésétől. A t. égi bennfentesnek ezúton jelezném, hogy legközelebb nem kell így kicseszni velem, értek én a szép szóból is, sugallja egyszerűen azt, hogy csibike, inkább ne énekelj, plíz, várjunk még néhány évet a világvégével, minek így elkapkodni, és akkor csibike a sugallatnak engedelmeskedve önkritikát gyakorol és nem énekel és kész.

Azért egyébként még bosszút állok, hogy semmit nem tudok a számba venni, ufff.

Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor a kozmetikusom kedvesen mosolyogva közölte velem, hogy na, most szépen pofázmányomra keni a hiperszupermegatuti kencét, nagggyon szeretik a vendégek, nesze nektek elhalt hámsejtek, lesz itt olyan vérpezsdítés-arcrózsásítás-hámlasztás, hogy ihaj, és ne aggódjak, ha csíp kicsit, ez természetes, gyümölcssav a kence lelke, direkt ilyen. Nem a kozmetikus kedves mosolya volt gyanús, inkább maga az a halvány, kozmetikusokkal és kencékkel teli múltam homályából felsejlő derengés, mintha már lett volna közöm egy ilyesfajta hiperszupermegatuti kencéhez és valóban vérpezsdít-rózsásít-hámlaszt, de nem kicsit csíp, hanem állatmód mar és éget, már-már lángol a fejem, közben literszám csordul ki a könnyem, az arcomat meg legszívesebben letépném és hosszú órákra a hideg víz alá tartanám. Könnyelmű hangulatban lehettem, mert rossz érzésemet nemes egyszerűséggel elhessentettem, meggyőztem magam arról, hogyha valóban nagyon csípne a cucc, biztos szólna a kozmetikus. A trutyi felkenése és a szépítészcsaj "Csíp egy kicsit, ugye?" kérdése után négy perccel kénytelen voltam rádöbbenni, hogy bzmg, balfék csirke, ez AZ a krém, gratulálok, profin megszívtad. Csak bólogatni tudtam, jaja, csíp, egy kicsit, cirka annyira, hogy simán bevethető vallatáshoz, a csupasz villanykörte és az ujjtörés már a múlté, ez a kence milliószor hatásosabb, a 220-nál is megrázóbb. Vérvörös fejjel igyekeztem egyszer s mindenkorra megjegyzeni, hogy mielőtt szépítkezés fedőnév alatt bármilyen "kicsit csípős" masszát kennének a fejemre, ne felejtsem el definiáltatni a "kicsit csípős" fogalmát, mert meglehet, nálam az kimeríti a "a húst is lemarja a csontodról" kategóriát. (Megjegyzem, utált anyósoknak kiváló szülinapi ajándék.) Mivel a trutykó valóban hatékonyan szénné égeti a fejedet és mert vannak mazochista elhajlásaim, kozmetikusom biztatására hoztam haza egy adagot ebből a vegyi fegyverből... és fel is kentem. Ő, aki férfim nem egy megszeppenős típus, ráadásul sok mindent meg- és túlélt mellettem, égő-izzó fejem láttán azonban első körben csak bátortalanul pislogott egyet, második körben kinyögte, hogy "Ó.", harmadjára pedig megkérdezte, mi ez rajtam. Szerettem volna neki elmondani, hogy tudom, ebben a kiszerelésben cirka annyira vagyok bájos, mint Freddy Kruger és abban is biztos vagyok, hogy bármelyik depresszióra fogékony katicabogár eret vágna magán gyönyörű pirosságom láttán, de no problemo, negyven perc múlva már pihepuha újjászületett arcbőrt simogathat, persze csak akkor, ha marad olyanom, a számat azonban képtelen voltam szóra nyitni - a kence maszkszerűen rászáradt az orczázmányomra, olyan volt, mintha a sokadik botoxinjekciót szúrták volna a fejembe. Ő, aki férfimnek óvatosan elgargarizáltam, illetve elactivityztem, hogy pisszenni sem tudok a kencétől, ergo negyven percnyi csenddel áldották meg az égiek, élvezze ki, utána viszont szívesen elmesélem a csodamassza és a naiv csirke történetét. Ennyiben maradtunk. (Megpróbált nem röhögni rajtam, de nagyon szarul csinálta, cirka fél percig bírta.)

Hümmögve olvastam egy régebbi Otthon magazinban, hogy a selyem és a szatén ágynemű garantáltan nem gyűri meg az arcot, gondolom, ezt a fantasztikus tippet azon nőtársaimnak szánták, akik ilyen úri huncutságokra is képesek figyelni ráncaik gyarapodását megakadályozandó. Spec engem hidegen hagy az infó, ugyanis nem szeretem se a selyem, se a szatén ágyneműt, hideg-bőridegen a legnagyobb nyári hőségben is, egyáltalán nem az én anyagom, meg aztán az ilyen-olyan ágybéli elfoglaltságok közepette ő, aki férfim karjában-hátán-mellkasán-arcán úgyis gyűrődik az orczám, plusz van egy hagyományos kispárnám is és imádok hason fekve aludni. Szemránckrémmel kell beérnem, kegyetlen az élet.

"És hogy bírod?", kérdezte ma tőlem egy nagyon kedves valaki, én meg vigyorogva mondtam, hogy nagyon jól, köszönöm, talán meg is lepődtem kicsit a kérdésen, mert eszembe jutott, lehet, a nagykönyv szerint ki kellene borulnom, sírnom-rínom kellene és álmatlanul forgolódni, kényszeresen kispárnacsücsköt gyömöszkélni vagy ő, aki férfim mellkasszőrzetét kunkorgatni vagy ilyesmi, csibike omoljon össze, ez lenne az elvárás, ehelyett örülök a szabadságomnak, vége a rabságnak, tele vagyok energiával és tervekkel, izgatottan várom, hogy kezdhessek az új helyen, olyan, mintha vérátömlesztést kaptam volna vagy két bazinagy maflást, amitől végre magamhoz tértem melóügyileg. Szerettem azt a pillanatot, amikor az egyik órákon át tartó, feladatokkal megtupírozott állásinterjúm végén elismerő mosollyal-pillantással azt mondta a főnök, hogy csibike, látom, maga nem egy ideges típus. Beletrafált. Nem, nem vagyok az. Kőkemény lecke volt, de végre megtanultam évekkel ezelőtt, hogy az életben vannak olyan dolgok, amelyek túl jelentéktelenek ahhoz, hogy izgassam magam miattuk és ez emberekre is igaz. Nem hat meg, hogy két-három kolléga megvadult kopó módjára nyomoz utánam, hogy besároz a főnökségnél, hogy a hátam mögött köpköd, hogy a két újonc munkatársnak módszeresen átmossa az agyát a "csibike rossz, csibike gonosz, csibikétől tartsd magad távol" c. mantrával. Úgy vagyok összerakva, hogy nem érint meg, nem tudok kiborulni, mert sem a tény, sem maga a szarkeverő-áskálódó ember nem jelent számomra semmit, az utóbbit még véletlenül sem engedtem közel magamhoz soha - a női megérzés, tudod, bejött. Vállat vonok és kiröhögöm. Ha nincs jobb dolga, ha ebben leli örömét, ha erre élvez - tegye. Szívesen vagyok bűnbak, szórakoztat. Tudom, hogy perverz, de vállalom. Figyelek és nevetek, hol hangosan, hol magamban. Van olyan ember, akinek annyira sivár az élete, hogy kizárólag az élteti, ha mással foglalkozhat, mert akkor történik vele valami vagy legalábbis úgy érzi, történik vele valami, végre. Talán az háborított fel kicsit, hogy a blogom körül kialakult mizériában kisfőnök és nagyfőnök a pártatlanság leghalványabb jelét sem mutatta és szolgalelkűen asszisztált ahhoz, hogy egy munkahely két-három hisztérikus spiné személyes játszótere legyen, mondjuk, nem viselt meg, tudomásul vettem, hogy nem kérdeztek, csak vádoltak, ez van. Vezető pozícióban leledző ismerőseim egyöntetűen kijelentették, hogy ezt a pitiáner játszmát még csírájában el kellett volna fojtani, határozottan, kemény kézzel, korrekt főnök módjára, én pedig egyetértek velük. Hiába nem így történt, valahogy nem tudok siránkozni ezen a helyzeten, baj? Élvezem, hogy így alakult, a többi 30-40 kollégával meg elbeszélgetek, elröhögcsélek továbbra is. Csak olyan ember miatt vagyok hajlandó magamba zuhanni, kiborulni, sírni, ököllel falat verni, akit tisztelek, akit szeretek-kedvelek, akiért bármit, bárhol, bármikor. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy megengedjem magamnak ezt a luxust. Mások faszsága miatt nem tudom rosszul érezni magam - meaculpa ésatöbbi.

Röviden: Szabad vagyok, szabad vagyok, szabad vagyok, óóóójeeeee.

Hosszan: Végre-valahára eljutottam odáig, hogy felmondjak a gályahelyen. Hosszú évek után visszakaptam a szabadságomat és ez elmondhatatlanul jó érzés. Tudom, hülye picsa voltam, mert azt gondoltam, ha már van egy nyugdíjas állásom, kötelességem megtartani, ergo nincs mese, hiába nem tetszik se a meló, se a közvetlen kollégák egy része, bele kell nyomorítani magam egy olyan rendszerbe, amit teljes mértékben rühellek és a legtöbb, amit tehetek, hogy lenyesem a szárnyaimat és kimosom az agyamat, így talán könnyebben kibírom, kit érdekel, hogy bilincsben vagyok. Gyalázatos kompromisszum, igen, még gyalázatosabb, hogy néha meg is próbáltam úgy tenni, mintha örömömet lelném benne. Sokat segített, hogy ő, aki férfimmel, barátokkal és családtagokkal rengeteget beszélgettem a munkámról, így végül csak el kellett fogadnom a tényt, hogy muszáj váltanom, ha itt maradok, beledöglök lelkileg és fizikailag. Nem tudom összeszámolni, hányszor akartam felmondani. Sokszor. Soha nem lett belőle semmi, mert vagy azt mondtam, hogy jajj, szegény többiek, kevesen vannak, ha még én is elmegyek, sok lesz a munkájuk, vagy az a tudat törte le a határozottságomat, hogy ez a hely fix, innen addig nem rúgnak ki, amíg szépen csendben vagyok, megtartom magamnak a véleményemet, beállok a sorba, idomulok a munkához és az emberekhez. Jó kis kifogások, mi? Csak azért, hogy ne kelljen többé harcolnom az életben, végre szépen-nyugodtan csordogáljanak a dolgaim és lógázhassam a lábamat - akár azon az áron is, hogy eladom a lelkemet, meghajlítom a gerincemet. Nos, nem megy, hiába próbáltam, képtelen vagyok olyan helyen dolgozni, ahol csak a feladatok 10 %-át élvezem; ahol nem kell kiadnom magamból a maximumot; ahol közvetlen környezetemben egymás után szimatoló, frusztrált és gyermeteg embereket kell elviselnem; ahol nagyon ritkán tudok szívből nevetni; ahol a főnökeimben nem lehet megbízni (tisztelet az egyetlen kivételnek, aki már nem dolgozik ott); ahol csak akkor van értéke a munkámnak, ha jól menedzselem magam; ahol nem lehetek őszinte; ahol hiába végzem jól a dolgomat, nincs visszajelzés-elismerés; ahol nincs csapatszellem és motiváció; ahol nem tudok kibontakozni és még sorolhatnám. Hosszú vajúdás után a Nagy Nyaralás alatt született meg a végleges döntés, lelépek innen és senki nem tarthat vissza. Mielőtt meginoghattam volna, kedvenc kolléganőim (irónia, érted) betegszabim alatt kvázi feltörték a gépemet és kinyomozták a blogomat és hopp, már rohantak is a főnökséghez, hogy fú, a csibike ilyen csúnyát és olyan csúnyát írt rólunk is és a főnökről is, jajj. (A pozitív bejegyzéseket nem olvasták, szerencsére.) Persze, főnökék is belelapoztak a blogomba, agyuk mintaszerűen feltoszódott, olyan éves értékelést kaptam a blogom miatt, hogy ihaj, öröm volt hallgatni. (Minek nyomozgat, aki nem bírja - az igazat. Privátolhattam volna, nem tettem, mindig is felvállaltam, amit írtam, hogyne vállalnám fel.) Maradhattam volna, ha bocsánatot kérek, ha azt mondom, hogy imádom a munkámat és a céget és a kollégákat és a túlórát, ofkorsz, és örömmel járok értelmetlen céges megbeszélésekre, ja, és a blogba csak véletlenül írtam ezt-azt, sőt, nem is én voltam, azt sem tudom, ki az a csibike. Ha megteszem, nem tudok többé tükörbe nézni. Szerettem volna kirúgatni magam, hogy rövidre zárjam a rabságomat, sajnos, hiába szemtelenkedtem, hiába tettem egyértelművé, hogy nem szeretem ezt a melót, hiába kértem, hogy rúgjanak ki, ha akarnak, nem reptettek meg, viszont erősen javasolták, hogy keressek magamnak állást. Juhhhéééé, ez is valami. El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy hamarosan szabadulok. Az utolsó három hónap volt a legjobb ezen a helyen: A hisztériázó kollégákkal nem kellett kommunikálni és állásinterjúkra jártam, rendületlenül. Kiválóan szórakoztam a szabadság biztos tudatával a zsebemben. Jó, meló azért volt, meg ki is purcantam a nagy álláskeresősdiben és a blogot is hanyagoltam, pedig lett volna mit feljegyeznem szenilis éveimre. Kezdetben kicsit tartottam attól, hogy nem találok melót, de már az első interjú után kiderült, válogathatok, ha akarok. Választottam, méghozzá olyan jót, amiről nem is álmodtam. Főnök, társaság, munka, cég, pénz - hibátlan. Akár másnap kezdhettem volna. Ha én nem én lennék, irigyelném magam. Péntek 13-án lesz az utolsó munkanapom. Mindig is szerettem a péntektizenhármat. (A munka kedvelt részét, a számomra kedves kollégákat és külsős-belsős embereket hiányolni fogom, de túlélem.)

P.S.: Ha még egyszer szenvedni hagyom magam melóhely miatt, légyszi, csapjatok homlokon egy péklapáttal. Többször is. (Agyban nagyon jól tudom, hogy nem szabad tojnom az elveimre, csak a gyakorlatban néha nehéz kivitelezni, mea culpa ésatöbbi. Azt meg nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velem, erőt ad.)

Az megvan, amikor a család sok-sok tagja igen jó hangulatban finomabbnál finomabb falatokat tol az orczájába, finomabbnál finomabb nedűvel öblíti le a finomabbnál finomabb falatokat, én meg az illat- és ízorgia kellős közepén narancsot és almát és banánt majszolok és megpróbálom nem kinézni a csülköt masszívanhároméves szájából? Gyümölcsnap, hja. Ilyenkor csak az tartja bennem a lelket, hogy másfél hónapja végre kiegyensúlyozottan kajálok, normális ételek kerülnek a gyomromba, nem ájulok el az éhségtől, nincs kegyetlenfájdalmas gyomorgörcsöm. A 9 kiló mínusz szinte már mellékes.

P.S.: Ő, aki férfim anyukáját megkértem, hogy a mai menüből csomagoljon holnapra hurkát, holnaputánra krumplit és borsólevest, holnaputánutánra meg fánkot. Hosszú hétvége, az.

Eszméletlen, hogy egyesek milyen kifejezéseket képesek bepötyögni a keresőbe. Vajh teljesen egyedül találják ki ezeket vagy valaki segít nekik? Borzadjatok ti is, ímé:

- ragacsos nyálkás rémisztő játékok (Rákérdezhetek? Ööö... meztelencsiga?)
- milyen virág illik a főnöknek szülinapra (Ha rühelled, krizantém, ha nem, cirka mindegy - ha kedveled, rá sem keresel, mert tudod.)
- használati utasítás nőkhöz (Hehe, jó lenne, mi?)
- gyerek álbeteg (Matekdoga, fogadjunk.)
- pakkot kaptam (Google helyett én inkább kibontottam volna, de ízlések és pofonok.)
- férfiak női bugyiban (Részvétem a heréknek.)
- haribo etikai kódex (Nincs ilyen, szóval, nyugodtan fald fel az összes kis dög gumicukrot.)
- farokméret 15 év (Hidd el, nem a méret a lényeg.)
- szexi harisnyaszag (Te perverz, te.)
- sodrófa hol kapható? (Boltban.)
- don pepe ribanc (Ez valami új, vevőcsalogató akció?)
- buborékból kiolvasni számokat (Drukkolok neked.)
- imádok nadrágba pisilni (Télen baromira hideg lehet...)
- lusta asszony pitéje (Kérd meg a pasidat, hogy ugorjon le a cukrászdába.)
- tudtam, hogy megles a fürdőszobában (Legközelebb rántsd be magad mellé.)
- német fütyi (Pötsch?)
- lábfejek szexi pózban (Pölö a nőd/pasid nyakában?)
- tűsarkú gipsz (Naja, aki nő, az gipszben is nő.)
- bugyi nélkül dugás (Bugyiban nehéz lesz...)
- hogy tegezhetem a pasimat? (Egyszerűen súgd a fülébe, hogy te, Géza... Persze csak akkor, ha Gézának hívják.)
- fotómodellek megalázva képek (Mi frusztrál? A 38-as méret vagy hogy nem áll szóba veled?)
- celeb vagyok ments ki innen farsangi kellékek (Muszáj? Légy inkább spenót tükörtojással.)

Egészségetekre.