csibike blogja

A hálószobában sincs még függönyünk, pedig nem ártana, elsősorban nem azért, mert néha zavar, hogy a szembeszomszédok a kelleténél többet tesznek magukévá az intimszféránkból, inkább a reggeli napsugarak aggasztanak. Tisztára napozóterasz jellege van a hálónknak, már csak a medence hiányzik. (Képzelem, mennyire örülne a lenti szomszéd pölö a nappalija helyére süllyesztett medencénknek, bár ha üvegfala lenne, a víz alá lebukva kiintegethetnénk neki, ez biztos kárpótolná.) Imádom a napfényt, ebből a szempontból nem baj, hogy reggelente alvás közben rendületlenül süt ránk a nap, csak attól félek, sok lesz az a D-vitamin egyszer majd arra ébredek nagy hirtelen, hogy épp szénné ég a mezítelen fenekem és a füst baromira csípi a szememet, meg kaparja a torkomat. Az sem szimpatikus verzió, hogy a jobb lábam lebarnul, a bal azonban hófehéren virít, mert az öntudatlan napozás alatt ő, aki férfim feküdt rajta és a mohó napsugár nem fért hozzá. Lehet, amíg nem sikerül dönteni a függönykarnisos témakörben, addig esténként testápoló helyett naptejet kenek magamra.

Bár terveztem, a legújabb Harry Potter film előtt mégsem vettem elő újra a könyvet, mert olyanom volt, hogy inkább teljesen új történetekben akartam elmélyedni, pedig a költözés utáni pakolászásban nagy ügyesen megtaláltam a félvér herceges részt, másrészt meg azt gondoltam, hagyom magam meglepni-lenyűgözni a filmmel, hiszen régen olvastam a könyvet, csak a főbb csapásvonalakra emlékeztem, a részletekre nem, lehet, ez már a kezdődő szenilitásom első jele. Nagy-nagy kedvencem a HP-sorozat, újra és újra elbűvöl a Rowling által teremtett világ, nem tudom megtagadni gyermeklelkemet, nem is akarom. A szemüveges kissrácba való végzetes belehabarodás azért koromnál fogva kimaradt az életemből, nem is esetem a srác, olyan kis semmilyen hímecske, ha ifjoncok megrontásáról körberajongásáról lenne szó, akkor már inkább Cristiano Ronaldóval passzolgatnék, egyébként meg Pitont csípem kezdettől fogva - sanszos, erről egy lélekkurkász igen hosszú tanulmányt írna. Megvan az összes HP-könyv és az összes HP-film, jó, azt ne kérdezd, pontosan melyik költözős dobozban, mintegy húsz sorakozik még a kamrában, kicsomagolásra várva. HP-s kitűző, fogmosópohár és egyéb ereklye nincs a háztartásunkban, kisdobos becsszó. Ahogy láttam-hallottam, a mozi közönsége kissé csalódottan hagyta el a termet, én sem vagyok teljesen elégedett, hiányérzetem van, ez talán abból fakad, hogy a fantáziám anno izgalmasabbra színezte az olvasottakat, máshogy vetítette a képeket. Szerintem jobb filmet is lehetett volna kerekíteni a történetből, a korábbiaknál sikerült ez a mutatvány, nem tudom, most miért alakult így. Némelyik jelenetnél unatkoztam, némelyik jelenetnél meg azt suttogtam ő, aki férfim fülébe, hogy basszus, ez egyáltalán nem való gyerekeknek. Harry Potter rajongók, nyugalom, azért volt ott vicces, aranyos, izgalmas pillanat is, csak nagyon kevés.

Talán nem véletlenül akadt kezembe ma a legutóbbi sárgaborsó főzelékem receptje, itt az ideje, hogy most, a gazdasági válság kellős közepén észrevegyem végre a benne rejlő meggazdagodási lehetőséget. Ripsz-ropsz én leszek a sárgaborsófőzelékbiznisz Bill Gates-e, meglátjátok. Üstökösként robbanok be a dúsgazdagok csilivili világába, címlapokról mosolygok, interjúkat adok úton-útfélen, miközben a világ minden táján népszerűsítem az új találmányomat. Annyira híres leszek, hogy megírják az életrajzomat, külön fejezetet szentelve annak, miként vált hatalmas üzleti sikerré a konyhai szenvedéstörténetem. Életem hű krónikása részeletesen tárgyalja majd A Főzelékkel folytatott meddő harcomat is, amely kulcsszerepet játszott igen szerény kezdőtőkém rotschildos méretű vagyonná duzzasztásában: Csibike a meggazdagodás előtti cirka másfél évben kínkeserves küzdelmbe bonyolódott A Főzelékkel, mert hiába minden anyázás varázsszó és rántás-habarás, egészen pontosan habarás-rántás-rántás-habarás, sem a tök, sem a borsó, sem a krumpli nem akart főzelékesedni, pedig réges-régen egy messzi-messzi galaxisban birtokában volt a főzelékállagkreálás szent titka. Teltek-múltak a hetek, csibike már-már búnak eresztette szeplős kis tojásfejét, amikor teljesen véletlenül egy új főzeléksűrítő módszerre bukkant - azon nyomban krumplit főzött a sárgaborsó szemek közé. Érzékeny, valódi főzelékre ácsingózó lelkének apró rezdüléseit hűen továbbította botmixer, amely csodálatosan lágy és krémes pürét varázsolt a tűzhelyen rotyogó sárga trutyiból. A tollcsomó tapsikolt, ugrándozott, táncot lejtett örömében, azzal a boldog tudattal tért nyugovóra, hogy másnap pompásan belakmározik a mannából. Orczájáról akkor fagyott le a mosoly, amikor reggel kivette a hűtőből a főzelékes edényt és megdöbbenve konstatálta, majd' leszakad a csuklója, baromi nehéz a dög, egy kézzel alig bírja tartani. Miután belenézett a lábasba, lehunyta a szemét, szabad kezével szívéhez kapott és defibrillátorért fohászkodott: A meseszép főzelék megkeményedett, olyannyira, hogy önként levált az edény faláról és középtájt sűrűsödött össze. Csibike hiába kapirgálta, illetve kocogtatta-ütögette fakanállal a nagyonvilágoslibafos színű förmedvényt, csak némi morzsalék hullott le mutatóban a massza tetejéről, az ismeretlen anyag nem engedte magába a fakanalat... sem a merőkanalat... sem a kést, pedig a leendő Bill Gates izmait megfeszítve kelt birokra a szörnnyel. A tollasrettenet éktelen haragra gerjedt és kidobta... volna a főzeléket, csakhogy az nem eresztette az edényt. Életrajzíróm ezen a ponton megjegyezné, hogy durván négy napig ázott a cucc a lábasban, mire nagy kegyesen hajlandó volt megmoccanni. Kitérne arra is, hogy hosszú hetekkel később, egy szép nyári napon a tojásszökevény kezébe akadt a krumplis sárgaborsó főzelék receptje és hopp, feledve minden sérelmét, szikra gyúlt agytekervényei mélyén, rádöbbent, hogy a szarszínű és ehetetlen antifőzelék kincs - a jövő biotégláját állította elő. Tádámmm, sárgaborsófőzeléktégla. Ha egymás után többször kimondod, remekül megmozgatja a száj körüli izmocskákat. Bunker, híd, irodaház estébé kiváló alapanyaga, nem karcolódik, nem törik, nem mállik, nem olvad, még a kínai nagy fal hiányzó darabjait is tökéletesen pótolja - színének köszönhetően jobban látszik a világűrből.

Zseniális bizniszcsirke vagyok, na.

A felvételi ponthatárokról megint eszembe jutott a türelem, az az időtlen-parttalan megadó várakozás, amikor a zsigereimben érzem, hogy nagyon szeretném megvalósítani az egyik dédelgetett álmomat, szerintem itt van az ideje, készen állok a megmérettetésre, feszít belülről a türelmetlenség, mert már tenném-csinálnám, beleadnám szívemet-lelkemet, de tudom, hogy várnom kell, gőzöm sincs, meddig, mert még nem jött el az a pillanat az életemben, amikor átadhatom magam ennek az álmomnak, most más dolgom van, másra kell figyelnem, mással kell foglalkoznom, más, fontosabb álmokat kell valóra váltanom. Soha nincs késő, persze, tíz év múlva is tanulhatok pszichológiát, negyvenegy évesen, csak úgy, a magam örömére, talán akkor már nem kell százezreket fizetni éspervagy hosszú órákon át utazni éspervagy munkát-tanulást összeegyeztetni. Nem a felvételi a gond, simán megoldanám, hanem az, hogyha felvesznek, évekig nem tudok továbblépni, mert se időm, se pénzem a folytatásra, fanyar mosollyal elteszem a sikeres felvételiről szóló kiértesítést és ennyi. Mondjuk, roppant érdekesnek találom azt az ellentmondást, hogy minél öregebb vagyok, annál jobban tudom, anno mit kellett volna inkább tanulnom az egyetemen, ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a mai csibike tapasztalatainak, érzéseinek, gondolatainak hiányában vajmi kevés haszna lett volna annak a tanulásnak. Nos, nem tehetek mást, várok. Lehet, közben kiderül, hogy az én sorsom nem is a pszichológia vagy nem kizárólag a pszichológia, ha meg mégis, akkor meglehet, nem a szokásos tanul-diplomázik-praktizál csapáson kell haladnom, ha másoknak szeretnék segíteni. Az Élet tele van izgalmas kérdésekkel... és ez így van jól - hiába facsarodik össze a szívem. 

Egyébként jó itthon dolgozni, ha a vízpart és szerves tartozékainak hiányát (ld. előző bejegyzésben említett hekk, lángos és társai), illetve a munka gyűrését nem számolom, teljesen olyan, mintha nyaralnék. Bár ha jobban belegondolok, akkor is olyan, ha számolom. Tudod, már maga az a tény ad egyfajta szabadságot, hogy kócosan, smink nélkül, egy szál fürdőruhában ülhetek a gép előtt és nem köt az idő. Kedvenc munkahelyemen hiába csukom magamra a szobám ajtaját, mindig van valami, ami miatt akár tízpercenként meg kell állni és abba kell hagyni az éppen aktuális feladatot. Itthon senki és semmi nem zökkent ki, végre úgy haladok az egyik erősen homlokhorpasztós munkámmal, ahogy szeretnék. Ha elfáradok, itt egy kis gerinctorna, ott egy kis ágyon olvasás, amott meg egy kis körömpingálás, viráglocsolás, barkácsolás. Nem sok, csak az íz, a játék, a szabadság kedvéért, utána folytatom tovább a küzdelmet. Persze ez a küzdelem kényelmes-ráérős, átjár az a tipikus nyári lustaság, amikor szinte megáll Az Idő. Az összes ablak nyitva, ha éppen van némi szellő, pont úgy cirógatja a nyakszirtemen kunkorodó tincseket, mint a Balatonon. Vidám és meleg színek vesznek körül, méz-, napfény- és okkersárga, aztán van itt még terrakotta és bordó is. Le sem tagadhatnánk, ő, aki férfim meg én, hogy Föld jegyűek vagyunk, sok a természetes anyag, a fából készült bútor és a zöld növény - a még egyelőre zöld növény, remélem, nem döglenek ki a melegtől. Imádom, hogy színes és barátságos az új otthonunk, valahogy él az egész, pedig messze nincs még kész, hosszú hónapokba telik, amíg minden a helyére kerül. Mindig olyan otthonra vágytam, ahová jó hazamenni és ahol már a puszta létezés is boldogság. Itthon még dolgozni is szeretek.

Budapest. Előszoba. Harminc-negyven fok. A hajam fürtökbe pöndörödik a nedvességtől.
Budapest. Nappali. Harminc-negyven fok. A hajam fürtökbe pöndörödik a nedvességtől.
Budapest. Hálószoba. Harminc-negyven fok. A hajam fürtökbe pöndörödik a nedvességtől.
Budapest. Konyha. Harminc-negyven fok. A hajam fürtökbe pöndörödik a nedvességtől.

Lúzerségem vitathatatlan: A légkondisok még mindig nem találtak ide, én meg az itthoni munkavégzés szellemében tényleg munkát végzek itthon - Balaton, tejfölös-sajtos lángos, hekk, főtt kukorica, palacsinta, kürtőskalács helyett, hogy csak a főbb paramétereket említsem. Mondanám, hogy eldobom az agyamat egyszemélyes Lúzer SC-m miatt, a helyzet viszont az, hogy nincs mit eldobni, az agyam nagy valószínűséggel még a hét elején elpárolgott ezen a sivataginak becézhető éghajlaton. Hé, ha nincs agyam, nem is tudok dolgozni, nem igaz? Ergo lehúzhatok a Balatonra! Így nehéz lesz dolgozni.

Szeretem a vadiúj gyűrűmet, hogyne szeretném, hiszen csinos színváltós darab, csak némiképp megviselt az elkészítése, lelkileg és fizikailag is, ez elég jól látszik pölö abból, hogy az utolsó csomót a "Bzmg, kész! Bzmg, nem hiszem el, hogy kész!" sóhaj kíséretében kötöttem meg. Eredetileg valami kis szimpla gyöngyizét szerettem volna fűzni, valami kis egyszerű gyöngyös fülembevalót, amit a legdurvább esetben is cirka egy óra alatt összedobok, aztán vígan a cimpáimra biggysztek. Ühhü, persze. A Nagy Manitu ezen a ponton gondolta azt igen gonoszul vigyorogva, hogy szépen eljátszadozik kedvenc csirkéjével, ennek megfelelően addig-addig nézelődtette a neten, míg az a szerencsétlen tollas jószág (értsd: én) belebotlott A Gyűrűbe. Szerelem volt első látásra, tudtam, nincs olyan, hogy nem készítem el, nekem kell egy ilyen, nem netről vett, hanem saját.
Lelki szemeim előtt lilában pompázott a gyöngydög, ezért a kinyomtatott mintát szorongatva bevettem magam egy hobbyboltba... majd egy gyöngyboltba... majd megint egy hobbyboltba. A boltba be-boltból ki szteppelés helyett ott helyben harakirit kellett volna elkövetnem, megspórolandó a kálváriát, mindegy, késő bánat, úgyis csak max. a körömreszelőmbe dőlhettem volna bele. Nos, a három boltban a gyöngydöghöz szükséges alapanyag durván egynegyedét sikerült beszereznem - meg néhány felesleges dolgot. Ez utóbbiakra azért tettem szert, mert naivan azt gondoltam, hogyha valaki gyöngyöt árul, tud ezt-azt a kis bizbaszokról. Odáig még rendben ment a dolog, hogy kértem egy lila raviolit, a t. hölgyemény meg jóindulatú mosollyal kijavított, hogy rivoli lesz az, legalábbis a gyöngyszekció előtt álldogálva nagy valószínűséggel rivoliról lehet szó. Jogos, tényleg nem mindegy, hogy pölö a raviolit fűződ az ujjadra vagy a rivolit ereszted le a gigádon. Az eladók életében a rivoli volt az egyetlen biztos pont, damilból, tűből és gyöngyből pont nem azt adták, ami a leírásban szerepelt, nekem meg akkor még köbö annyi jártasságom volt a damil-tű-gyöngy trió technikai részleteiben, mint eszkimónak a fűszoknyacsomózásban, szóval, semmi. (Most már tudom, mi a különbség a Delica és a Miyuki, illetve a Miyuki és a Toho gyöngy között, bibibi.) Otthon megpróbáltam megfűzni a gyöngydögöt, nem sikerült, ofkorsz, mint később kiderült, szögletes gyöngyből nem is lehet, háhá. (Akkor nem röhögtem, válogatott cifraságok közepette kívántam magamnak az amatőr eladók máját-szívét, nem donornak, foggal-körömmel cafatokra tépkedni.) Ez a nem kimondottan aprócska malőr és az a tény, hogy gyöngyboltban sem lehet megfelelő gyöngyöt kapni, egy-két hétre visszavetette a fűzőkedvemet. Már-már ott tartottam, hogy hentes-, horgász- vagy cipőboltban próbálok szerencsét, hátha.
A gyöngydöghöz szükséges alkatrészeket végül M. fogának köszönhettem: A fogdokija épp egy gyöngybolt mellett rendel. M., aki egyébként a legkedvencebb kolléganőm, annyira szívén viselte gyöngydögös megszállottságomat, hogy az egyik ebédidőben kirohantunk a gyöngyöshöz és röpke húsz-harminc perc alatt beszereztük a megfelelő színű és méretű izémizéket. Itt pontot akartam tenni a szenvedéstörténetem végére, de a Nagy Manitu úgy vélte, inkább vessző következzen, ugyanis felsoroláshoz az kell. Megpróbáltatásaim második felvonása úgy kezdődött, hogy a damil nem fért át a tű fokán, ergo a fűzés során körömmel pöcköltem, feszítettem, szorítottam, bújtattam a minduntalan feltekeredő-felkunkorodó damilvéget, néha rásegítettem a fogammal és a nyelvemmel is. (Minden tiszteletem a horgászoké.) Ja, a kétméternyi extravékony damil egy idő után úgy döntött, hogy tízpercenként összegubancolódik, negyedóránként meg összecsomózódik, mert az olyan vicces. Hát, nem az. A gyöngydög elkészítésében ő, aki férfim is tevékenyen részt vett: Segített értelmezni a minta leírását, hiába no, bölcsészként néha igen nehéz az élet, hatékonyan oldott ki gombostűfejnyi csomókat, illetve abban az esetben, amikor a damilos-gyöngyös küzdelemben kevésnek bizonyult a saját két kezem, hősiesen biztosította a saját két kezét, sőt, kezdődő hisztimet csírájában elfojtotta. Belém is villant, hogyha most nem hagy el, akkor soha. Másnap a négykezes hiányában lábujjaimmal próbáltam boldogulni - egy idő után már nem is számoltam, hányszor vágtam bele a lábujjbőrőmbe. Azt is megállapítottam, hogy a tizenötös gyöngy baromi kicsi, talán százat is fel tudnék szippantani a jobb orrlyukamba és még mindig maradna hely néhány nyolcasnak.
A gyöngydög végül mintegy háromnegyednapnyi heroikus küzdelem árán, plusz valami csoda segedelmével csak elkészült (néhány helyen már érteni vélem a mintát, juhhhéééé), igaz, van benne pár hiba és emiatt nem felhőtlen az örömöm. Ha majd nagyon nem tudom mivel szívatni magam, maximalista énem követelésének engedve lebontom és újrafűzöm a gyöngyös rettenetet - ez a megmozdulásom a következő két-három évben azért nem túl sanszos.

P.S.: A mintát itt találjátok. Ahogy elnézem Zsuzsi gyönyörűségeit, még van hová fejlődnöm. Ha férfiszépségben akarnám minősíteni a gyűrűjeinket, azt mondanám, hogy Zsuzsi Brad Pitt-et, Mel Gibsont és George Clooney-t alkot, nekem meg nagy nehezen összejött egy nyamvadt Woody Allen. Ez is valami.

Fűztem, én, gyűrűt, ímé. Ha felmostam a padlóra kifolyt szemeimet, összevarrtam megvágott ezemet-azomat, helyükre rángattam kitekeredett ujjaimat és kiegyenesítettem sajgó mindenemet, valamint ha zuhanyoztam, ettem-ittam, aludtam, és ami a legfontosabb, ha végre elmentem pisilni, lesz bővebben is, ígérem. Nagyobbért katt a képre.

Elfelejtettem mondani ő, aki férfimnek, hogyha a főnöke épp a késését nehezményezné, jegyezze meg ártatlanul pislogva, hogy a reggel visszahozott kanapé azonnali keménységi tesztelése nem a mi ötletünk volt, a kárpitos kérte, mi vártunk volna estig. Igaz, a mester csak annyit javasolt távozása előtt, hogy üljünk rá, mi azonban alapos emberek vagyunk és több pozícióban is leteszteltük. Nagyon kielégítő lett. A kanapé is.

Sajnálom, hogy az elmúlt hónapok pörgésében-rohanásában jóval kevesebb időm jutott blogok olvasására és kommentelésére, meglehetősen bajban voltam a játékokkal és a díjakkal is, csak a megköszönésig jutottam, a többi valahol elveszett Az Időben, meaculpa ésatöbbi, de most gyorsan megragadom az alkalmat és a billentyűzetet és megköszönöm Babkának , Csaposnak , Csigamaminak , dbg -nek, kislatolnak és lublinnak az alábbi díjat és gyorsan tovább is adom ac -nak, Csillagviharnak , Dorisnak , Elfnek , loihinak , Piginek , Thiának , virágomnak , ez így ugyan eggyel több, mint az előírt hét, de ennyi szabadság jár nekem, hehe. A lovely perpill azt jelenti, hogy számomra a nevezett blog és gazdája egyszerre hiteles, humoros, ironikus, önazonos, nőies, érzékeny, kreatív, játékos sötöbö. Bevallom, Csigamami díja pöttyet kedvesebb a szívemnek, mert a gyerekblogomra adta és hát ugye ezt magyaráznom sem kell. Pajtások, köszönöm, hogy gondoltatok rám.