csibike blogja

Véletlenül ő, aki férfim kezébe akadt eme gyűjtemény egyik példánya és ha már a kezébe akadt, bele is lapozott. A könyv hétköznapi beszédhelyzetekben használható eredeti angol mondatokat listáz, amivel alapjáraton nincs gond, így is lehet nyelvet tanulni, hasznos kezdeményezés, bár nagyon remélem, hogy valami igazán ütős hanganyagot is csatoltak a biflázáshoz. Néhány mondatnál el-elröhintettük magunkat, ő aki férfim meg én, mert pölö a nagy valószínűséggel valamelyik akciófilmből kinyert "Sir, I prefer not to have a bodyguard. / Inkább nem szeretnék testőrt, uram." megnyilvánulást nem igazán tudtuk hétköznapi beszédhelyzetbe ágyazni, persze, ez csak a mi szegényes fantáziánk ékes bizonyítéka, hiszen meglehet, az idegenül nem beszélő magyar celebecskék pont erre a mondatra vártak, hátha egyszer az életben szükségük lesz rá.    

Az esős időnek csak azért örülök, mert végre folytathatom a kamrában elrejtett sok-sok doboz kipakolását. Ő, aki férfim nagyon szigorúan nézett rám, miután kiderült, hogy a logisztikát annak ellenére emeléssel-cipekedéssel oldottam meg, hogy megígértem, kímélem a gerincemet. Nem a szigorú a legtalálóbb, mert a nézésében féltés, aggódás, neheztelés, szerelem van, de nem tudom, melyik kifejezés írná le a legpontosabban ezen érzéseket, szóval, maradjunk a szigorúnál. Ő, aki férfim ezt a nézését akkor szokta elővenni, amikor azzal szembesül, hogy pölö a kímélet szót meglehetősen eltérő tartalommal definiáltuk. A kímélet nála azt jelenti, hogy feltétlenül megvárom a pakolással és még véletlenül sem emelek nehezet és ha fáj a derekam, megpihenek, sőt, abbahagyom a rámolást, nekem meg inkább azt jelenti, hogy vérezve-verítékezve addig molyolok a dobozokkal, amíg el nem kezd remegni a lábam, szaggatni a derekam. Védekezésképp megpróbáltam megmagyarázni ő, aki férfimnek, hogy az emelés-cipekedés óriási örömöt okozott piciny lelkemnek, mert ezáltal hatalmas csapást mérhettem otthonunk raktárjellegére, ráadásul megtaláltam az égre-földre keresett vasalót is - költözésnél csak a pezsgőspoharakat tartottam szem előtt, ami szerintem igazán érthető, hiszen a vasalóval nehéz lett volna ünnepelni, max. gőzállagban kieresztjük a víztartályába csepegtetett muskotályos nedűt, aztán ennyi. Ő, aki férfimet nem győztem meg teljesen, meg bennem is maradt némi lelkiismeretfurdalás, hiszen tényleg meg kellett volna várni a két erős karját és tényleg nem kellett volna sokkilós dobozokat emelgetni, úgyhogy azóta jobban odafigyelek magamra és próbálom elkerülni az önnyomorítás minden formáját. A ránézésre kicsiny gardrób egyébként hatalmas, köszönhetően a leleményes polcrendszernek, a dobozok belerejtése pedig kizárólag átmeneti jelleggel bír, hiszen addig nem fogom jól érezni magam, amíg új otthonunkban csak egy doboz is él és virul, mármint az a klasszik kartondoboz, büdös barna ragasztószalaggal bebiztosítva, ez utóbbit nagyon utáltam tekercselni, most meg sniccerrel szétvagdosni. Természetesen lesznek helyes kis tárolódobozok, mihelyt ott tartok már, hogy az otthonunk konszolidálása során a helyes kis tárolódobozok hiánya jelenti a legnagyobb problémát. Tudom, perverz dolog a vihar és az eső miatt lelkendezni, mediterrán vonásokat mutató csirkeként nem is szokásom, de most kimondottan jólesik, mert zsigeri szinten a rendszeretetre kódolódtam, nem, nem a rendmániára, inkább arra, hogy tisztaság van és hogy minden dolgom a helyén, ott, ahol látni szeretem őket, pölö egy virágot, egy képet vagy a kedvenc macskás-elefántos mütyüröket, negyven fokban viszont lélegezni is nehéz, nemhogy pakolászni. Bár otthonunk ideális állapotától jelenleg olyan messze vagyunk, mint Kimi Raikkönen a balettkarriertől, csak néhány napra kívánom az esőt-vihart - amíg meg nem szerelik a légkondit.

Nos, igen, a grillparty. Nagyon pöpec összeröff volt a tegnapi, lehet, előbb-utóbb eltörlöm azt a szabályomat, hogy a szabadidős tevékenységekben nem keverjük a munkahelyit és a magánt, határozott vonalat kell húzni a kettő közé. A bulin pölö kiderült, hogy kedvenc főnököm tökéletes házigazda, hogy a kollégákkal privátice is jó társaságot alkotunk, hogy a térdig-combközépig érő generáció távirányítós autójával bármelyik harminc feletti férfi bőrébe bújt kisfiú csillogó szemekkel játszadozik, hogy a pezsgővel felöntött szederturmix valóban finom, hogy ő, aki férfim besegítése nélkül is meg bírom enni a kéttenyérnyi szülinapi parfétortaszeletet (pedig megpróbált belekanalazni), hogy a sok röhögéstől berekedek, hogy a feng shui szerint plazmatévé kell az üres falfelületre. Perpill ugyanolyan gyűrött-fejfájós állapotban vagyok, mint péntek reggel, csak akkor a semmiből támadó csütörtök esti rosszullétem volt a bűnös, most meg a pezsgő-bólé-mojito triász. Ha választhatok, azért inkább az alkohol miatt gyűrjön le a szédülés és verjen a víz, mintsem a mostanában dívó negyven fok nagy semmi miatt.

Egészen határozottan úgy érzem, hogy a valamikor péntek kora este kezdődött grillezős összeröffön megejtett pezsgős, szedres pezsgős, mojitós és bólés alkoholizálásomra való tekintettel most inkább mégsem firkálnék hosszabban. Jobb ez így mindenkinek.

Remélem, ő, aki férfim minél előbb hazaér, mert csak nagyon nehezen állom meg, hogy ne toljam be az orczámba az utolsó három falat lecsót. Önszántamból hagytam meg neki, de így is szinte elviselhetetlen a tudat, hogy nem ehettem meg az egészet és pont a legfinomabb falatok hevernek a tányér mélyén. Mondjuk, én magam kérdeztem rá, hogy megkóstolja-é? Szeretett férfi vs. szeretett lecsó. Ez az igazi erőpróba, basszus, nem a kamionhúzás. A lecsót egyébként kedvenc főnökömtől kaptam ma reggel, csak úgy, meglepetésként, mert tudja, hogy nagy lecsórajongó vagyok. Isteni lett! Még mindig nem tértem magamhoz, hihetetlen milyen tüneményes ember és milyen klassz főnök. Ilyen és ehhez hasonló apróságokkal simán le lehet venni a lábamról, szerintem még senki nem szorongatott nálam meghatottabban lecsósdobozt, az tuti.

Majd egyszer, ha nagyon sok időm lesz és épp nem felejtem el, azért szeretném felvésni ide A férfi, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak, a Régimódi történet, a Puszibolt, A kicsikről nagyoknak I-II. és az Áfonyakirálynő c. könyvekkel-könyvecskékkel kapcsolatos élményeimet. Valamikor az elmúlt két-három hónapban volt szerencsém hozzájuk, ilyenkor igazán tudom sajnálni, hogy túl gyorsan olvasok. Ja, meg akkor is, amikor a sokadik doboz könyvemet próbálom kipakolni a szánalmasan kevés könyvespolcra. Jelenleg egymás hegyére-hátára szuszakolva leledzenek a polcokon. Szégyen és gyalázat. Egyszer úgyis lesz tetőtőltalpigkönyvespolcom, majd egyszer.

P.S.: Még a bedobozolásnál hussant át rajtam a gondolat, hogy mégis mi a fenének van ennyi könyvem, hiszen ha meghalok és egyik gyerekem sem örökli betű- és könyvimádatomat, az enyészeté lesz minden. Pillanatnyi elszontyolódásom közepette aztán jól kitaláltam, hogy ebben a rettentő szomorú esetben valamelyik iskolára hagyományozom a készletet. Meg is nyugodtam.

Az a roppant érdekes helyzet állt elő, hogy eszméletlenül fáradt vagyok a költözés és utórezgései, illetve a hirtelen késő estébe-hajnalba futó túlórák miatt, olyan véreres a szemem, hogy egy magára valamit is adó pók simán elsápadna az irigységtől a szemfehérjémre kirajzolódó hálóminta láttán, pokolian zsong a fejem az elmúlt egy hét ékes német nyelvű információáradatától, a kőkemény fizikai megterhelésnek köszönhetően porcikáim közül azok is jelezték masszív izomfájdalmukat, amelyekben tudtommal az elmúlt 31 évben nem volt izom, ugyanakkor pörgés-hajtás ide, ezerszázalékosteljesítés oda, hihetetlenül boldog és elégedett és büszke vagyok. Így, kizsigerelve-kipurcanva is.

P.S.: ... és igen, ilyenkor a drasztikus prevenció szellemében be kell zárni a blogot meg a levelesládát, mert ha nyitva, akkor a nagyon szűkre szabott alvásidő rovására írok és olvasok és összeröfföket szervezek és lelket ápolok és világmegváltok ésésés... Bocs, pajtások, nem akartam szívbajt hozni rátok. Én sem tudtam, hogy ez lesz, meaculpa ésatöbbi.

Úgy terveztük, ő, aki férfim meg én, hogy első közös és hőn szeretett otthonunktól többek között a lakás minden egyes helyiségében megejtett szerelmezéssel veszünk búcsút. Ma. Nos, a pakolásnak-költözésnek-takarításnak köszönhetően a helyzet változatlan kritikus: teljesen kikészültünk fizikailag - és még csak dél lesz. Kegyetlen Az Élet, ja.

A statomból havonta egyszer-kétszer kimazsolázom a legmegkapóbb keresőkifejezéseket a leendő bejegyzésekhez, ilyenkor bele-belelapozok egyéb kategóriákba is. Perpill azon kuncogok, hogy jé, a gályahelyről rendszeresen lesik a blogomat, mindkettőt, ahelyett, hogy pölö dolgozna az a kettő-három t. turkáló-szimatoló (romba fog dőlni a cég, hahó) vagy elnyalnának egy fagyit ebben a melegben. Annyira vicces, hogy majd' négy hónap után még mindig képtelenek elszakadni tőlem, egyszerűen muszáj tudniuk rólam, hogy legyen miről pletykálniuk. Frusztráltan pörgetik az archívumot, vajh kiről mit merészeltem-merészelek írni. Katt ide az egyik kedvenc posztjukhoz, nagyon csípik, höhö. Ha nem vagyok, nincs témájuk. Jajj, mekkora felelősség nyugszik a vállamon. Hiába no, van olyan, akinek mindig másról szól az élete. Nem tudnak élni nélkülem, csirkefüggők, hehe. Mondjuk, az lepett volna meg, ha nem kukucskálnak. Imádom, egyszerűen imádom, ha valaki ki nem állhat és mégis ott kajtat a nyomomban, hűséges olvasóm akár éveken át, rendületlenül gyűjti az infókat és teljes átéléssel hőbörög, hogy fúdeizéezacsibi, utálatosz, gonosz kisz hobbitka. Szerintem baromi megalázó ez a kopóskodás, de rájöttem, miért nem érzik annak: A saját okulásomra-emlékeztetésemre-szórakoztatásomra született firkálásaimmal örömöt és színt viszek ezeknek az embereknek az életébe. Klassz küldetés, tetszik. Pompásan elszórakozom rajtuk, olyan kis cukik lehetnek, ahogy kényszeresen nyitogatják a blogomat és puffognak és győzködik a többi kollégát, hogy haragudjanak ők is, pedig ha tudnák, mennyire hiábavaló az igykezetük, hihi. Jut eszembe, azért valahol sajnálom szerencsétleneket, mindjárt el is morzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában.

P.S.: A kedvenc poszthoz természetesen jár a kedvenc kép is, ímé.

Tudod, azt gondolom, ha a kapcsolatáról van szó, a legtöbb nő iszonyú mélységig képes megalázkodni a pasi kedvéért. Nehezen adja fel a kapcsolatot. Tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal, mert az a kapcsolat nem olyan, amilyet szeretne, nem erről álmodott, nem érzi jól magát benne. Sok nő zsigeri szinten már a kapcsolat elején tisztában van azzal, hogy az adott pasi nem való hozzá, a női megérzés legtöbbször kiválóan működik, ennek ellenére mégis belemennek a kapcsolatba, mert hisznek abban, hogy biztos tévednek, mert azzal áltatják magukat, hogy a szerelmük hatására a pasi megváltozik, mert nem akarnak egyedül lenni, holott sokkal jobb egyedül élni, mint egy üres kapcsolatban magányoskodni és fájni.
A szerelmes nőben (és úgy általában a nőben) hatalmas erő lakozik. Ez az erő táplálhatja és felvirágoztathatja a hétköznapi szürkeségbe belefakult, a mindennapi gondok-problémák-harcok közepette meglazult kapcsolatot - ha mindkét fél ezt akarja, mert nekik csak és kizárólag együtt jó. Máskor a szerelmes férfi ad erőt. A jó kapcsolat nem attól jó, hogy nincsenek problémák-hullámvölgyek, hanem attól, hogy a problémákat-hullámvölgyeket közösen oldja meg a nő és a férfi, ráadásul úgy, hogy egyikben sem marad tüske, boldogság van. A szerelmes nő ereje soha nem tud csodát tenni a pasi akarata ellenére, mindenesetre a t. szerelmes nő megpróbálkozik a csodával, mert nem lát, nem hall, ha érez is, elnyomja a 'rossz' gondolatait, hiszen a pasi tökkkéletes és ő szereti ezt a tökkkéletes pasit, igaz, hogy úgy érzi, kevés időt töltenek együtt, hogy nem lehet megbeszélni a problémákat, hogy csak ünnepnapokon szeretkeznek, hogy nincs közös program, hogy nem fontos a pasinak és még sorolhatnám, a pasi mégis, mindezek ellenére változatlanul tökkkéletes. A nő tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal és erőst hajlik arra, hogy benne van a hiba. A tökkkletes pasi éli világát, hagyja magát szeretni, nem érinti meg a nő drámája, magából nem ad semmit, mert jajj, szegény, még nem kész egy komoly kapcsolatra, mert jajj, szegény, mekkorát csalódott az előző kapcsolatában, mert jajj, de nagyon elfoglalt sötöbö. A nő elfogadja ezeket a kifogásokat, holott érzi, ha józanul gondolkodna, hagyná a picsbe a pasit. Persze józan gondolkodásra képtelen, mert szerelmes, mert eldöntötte, hogy neki csak ez a pasi jó, mással tuti nem lehet boldog, szóval, összeszorítja a száját és vergődik tovább. A nő egyre jobban belesüllyed a bizonytalansága, mert azt gondolja, szereti a pasit és ha szereti, akkor neki kell változnia, le kell építenie a vágyait-álmait, csak így tarthatja meg a pasit, aki meggyőződése szerint boldogságának egyedüli záloga. Görcsöl és kapaszkodik. Görcsösen kapaszkodik. Egyre jobban utálja magát ezért, meg azért is, mert tudja, hogy ő valójában nem ez a szürke, kiegyensúlyozatlan, síró, hisztiző, kiabáló, akaszkodó, görcsölő nőszemély, ő csak ebben a kapcsolatban lett ilyen. Valahol elvesztette önmagát. Haragszik a pasira, amiért ezt teszi vele, haragszik ömagára, amiért engedi a pasinak, hogy ezt tegye vele, mégsem képes lépni. Mert hát ő szereti. Ühhü, ezzel csak az a baj, hogy a görcsös kapaszkodás és akarás nem szerelem. Ha a pasi elmegy szórakozni a haverjaival, várja a 'Jó éjt!' esemest, ha együtt vannak, várja a csókot, az ölelést, ha társasággal szórakoznak, várja azt a cinkos-bensőséges összenézést-ölelést, ami az összetartozók sajátja nagy tömegben is, ha szülinapja van, várja a személyre szóló ajándékot... Állandóan vár. A nő tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal és eljátszik a szakítás gondolatával. Ha a pasi legközelebb így és úgy viselkedik és ezt meg azt mondja, szakítani fog. Bezony. A pasi legközelebb a jobbik formáját hozza, épp ilyen a kedve, ünnep van, a nő boldog, halleluja, hát mégis szereti - havonta-sokhavonta egyszer. Minden meg van bocsátva, a száz rossz pillanat és érzés elfeledhető egy jó pillanat és érzés miatt. Öncsalásból jeles. Félelmetes, mit meg nem lehet tenni egy szerelmes nővel, aki szeretne szeretni és szeretve lenni, mert ugyebár az ember mint olyan, erre van kitalálva. Ötven százalékban a nő sara, ha megalázzák. Hagyja magát. Baromi szar neki az áldozat szerepében, de egy jó szó miatt képes mindent megbocsátani és ezerféle mentséget találni a tökkkéletes pasi számára. Aztán csak tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal - tovább. Mondjuk, olyan is van, akit nem érint meg a pocsék kapcsolata és éli világát ebben a pocsék kapcsolatban, de ez már egy másik történet.
Én is voltam ilyen kapcsolatban, nem is egyszer. Nem sajnálom, örülök, még akkor is, ha anno nagyon fájt minden egyes seb. Addig kaptam a pofonokat, amíg nem voltam hajlandó tanulni belőlük. Pölö azt, hogyha egy pasi miatt meg kell alázkodnom csak azért, hogy meghódítsam/megtartsam/visszaszerezzem, akkor az a pasi nem szeret engem, bármit is mond. Azt, hogyha nem érzem jól magam egy kapcsolatban és esély sincs a problémák megbeszélésére, illetve a megbeszélés után is fennállnak a problémák, akkor hagyjam a fenébe a pasit. Azt, hogy nem attól vagyok értékes ember, hogy van-e pasim vagy nincs. Azt, hogy a pasi nem ugyanaz, mint a férfi. Azt, hogy csak olyan kompromisszumot szabad megkötnöm, amit szívvel-lélekkel helyeslek. Azt, hogy csak magamtól várhatom a változást. Azt, hogy nekem kell kiállnom a saját álmaimért, vágyaimért. Azt, hogyha egy kapcsolatban nem vagyok szabad és nem lehetek önmagam, az a kapcsolat nem ér semmit.
Egyébként szerintem sok nő gyakran a szerelembe szerelmes és nem magába a pasiba, inkább abba a bizsergésbe-rózsaszín lebegésbe, amit egy pasi vált ki belőle, a van-valakim-akit-szerethetek érzésbe és emiatt hajlamos arra, hogy a 'nagy ő' tetszés szerint táguló mezét minden olyan pasira ráhúzza, aki csak egy kicsit is szerethetőnek tűnik. Aztán jön a pofáraesés, ami egyáltalán nem baj - csak tanuljunk belőle.