csibike blogja

Szakácstudományom egyik végletében a tökfőzelékes blamázs szerénykedik, mint abszolút mélypont, nem röhög!, a másikban pedig világbajnok lecsóm pöffeszkedik, hehe. Képtelen vagyok ugyanolyan lecsókat csinálni, szándékosan sincs két egyforma, ennek ellenére valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindegyik eszméletlenül finom. Alapjáraton nem kóstolgatok főzés-sütés közben, érzésre sózok, fűszerezek, színezek sötöbö, érdekes módon el is találom az arányokat, ez igazán engem lep meg. A lecsó az egyetlen kivétel: Mihelyt van mit, rendületlenül kóstolok, hiába égetem szénné a nyelvemet és a számat, nem bírom kivárni, hogy elkészüljön a mű. Eme lelkes-fájdalmas tesztelgetés után lazán lenyomok másfél tányér lecsót, terített asztalnál, ugye, majd levezetésképp a konyhában még kezelésbe vesszük a maradék lecsót, a sercli meg én, lábujjhegyen állva, a vájlingban lábosban tunkolva, elmélyülten, lehunyt szemmel, esküszöm, ezek a katartikus falatok esnek a legjobban. Kizárólag lecsóhoz vagyok hajlandó pihepuha fehér kenyeret venni, barbárság teljes kiörlésűvel meggyalázni, viszont a gyertyafény és a jéghideg málnaszörp kiválóan passzol hozzá. Ufff, lecsóbuzi csirke szólott itten.

P.S.: Oké, a szörpös részt nem gondoltam komolyan - vörösbor fájó hiányában azért nem rossz.

Kész, eddig bírtam, most jött el az a pillanat, amikor szépen, csendben, feltűnés nélkül ráborulok a klaviatúrára és Edith Piaf lágyan omló, magával ragadó, esőcseppekbe olvadó muzsikájára durmolok egy kellemeset.

Tudom, kockás lesz a homlokom, de nem zavar, majd amőbázunk rajta, ha felébredtem. Ádijosz.

Néha, ha nagyon megkívánom, mert nem elégített ki a felcsíkozott éspervagy -karikázott paprikahús, vagyok olyan vérbarbár, hogy megsózom és bekapom a pőrén árválkodó csumát is és gyomoriránt küldöm az ott figyelő hófehér magokat, mert az egész valahogy perverz módon finom. D. azon aggályát, miszerint a csuma elfogyasztása igen parasztos dolog, bájos mosollyal hárítottam el: Nyugi, közöltem vele, én akkora paraszt vagyok, hogy a füves cigit is kukoricacsuhéból sodrom, ergo belefér.

Azóta nem szól hozzám, szerintem zsigerig sértődött.

Liternyi vizet csavartam ki a nadrágom szárából. Globális felmelegedés, ühhü, 'nyád, holnap már havazik, tuti.

P.S.: Hoztam váltózoknit - a téli csizmát azért elég kínosnak éreztem volna július kellős közepén.

A tekintélyes mennyiségű pattogatott kukoricától bantunégeres (értsd: szopósra duzzadt) szám lett, kimarta a só, ja. Egyébként érdekes, ez a fajta látszatplasztika csak plázás mozizás alkalmával fenyeget, ott valamiért nem tudok ellenállni a popcornmajszolásnak, olyan a környezet, érted, bunkó módon rágcsálok filmezés közben, bár arra vigyázok, hogy ne zörögjek a zacskóval, a szívószállal sem szörcsögök, sőt köpőcsövezni sem szoktam. Mondjuk, amikor nagy a csend, feszült a figyelem, se pissz, se mocc, mert a mozivásznon x pont akkor sírja tele y ingvállát és vall neki örök szerelmet, na, akkor viszont egyáltalán nem rágok, pár percig áll a számban a kukorica, mert attól félek, abban a bazimély csendben meghallja a teremfelügyelő, hogy én haraptam szét egy ropogós, dagi kukoricát, szemembe világít a zseblámpájával, csak úgy vakít a fénycsóva, bele a retinába, mint a filmekben vallatásnál, és megbélyegző-fagyos hangon odaszól nekem, hogy P sor 18, hagyja el a termet. Jó, nem, de mi van, ha mégis. Szóval, kizárólag alapzajnál jár a szám, így korrekt.  

P.S.: Pölö a Művészben soha nem kajálok - ezzel azért egy pszichomókus már tudna kezdeni valamit, hüm.

Igen gyakran nem vagyok normális, ezért meglehetősen jól viselem mások őrültségeit, nem a faszságot, nem a kreténséget, nem a hülyeséget, ezt nem, naná, de ha valaki úgy szívvel-lélekkel abnormális, azt nagyon tudom szeretni. A Mamma mia! is ezért telitalálat, buli a javából, pedig nem ABBA-t dúdolok a zuhany alatt, aki kicsit is komolyan veszi, az ott hal meg helyben, mondjuk, megérdemli. Bírom, amikor ismert és elismert szupersztárokból előbújik a vérállat és kiderül, jé, emberek, húsból-vérből, ökörködnek, röhögnek, kurvajól érzik magukat. Csak remélni merem, hogy még negyvenötvenhatvanhetvenévesen is őrült leszek kicsit, legalább annyira, mint most, savanyú fapinaként szégyellném magam. Meryl Streep, istennő vagy, élj boldogan sokáig, csók a homlokodra.

P.S.: Elsőként slisszoltunk be a töksötét moziterembe, ő, aki férfim meg én, megjegyzem, egész jól kihasználtuk, hogy hosszú percekig nem jött senki - mert az úgy az igazi. Ja, Pierce Brosnan jobb pasi, mint Colin Firth, és kell egy sziget, sajátba. Valaki esetleg...?

Fehér pántosba be, hideg lesz, nem jó, mélykék pántos ráhúz, így is fázni fogok, nem jó, fehér-barna pöttyös fel, ő, aki férfim rühelli, nem jó, fehér nyakbakötős felapplikál, olyan izén áll, nem jó, rózsaszín-fehér-fekete csíkoshoz nem megy a kardigánom, nem jó, barna ujjatlan tapad, nem jó, fekete keresztpántos egész tűrhető, csak kár, hogy fekete, nem jó. 

Reggel hétszer öltöztem át, pedig soha nem tökölök a tükör előtt, szóval, eme felzaklató tény alapján úgy vélem, a mai napra nézve semmi jót nem várhatok.

P.S.: Valami van a levegőben és amilyen jól indul a hétfő, tuti, hogy engem talál telibe. Csak ne madárszar legyen.

Ímé, az elbaszott_mecsestarto.jpg. Mert a láng azért szép.

(Jó, nem basztam el nagyon, csak kicsit. Viszont lefotózni már nem tudom úgy, hogy ne tűnjön nagy elbaszásnak. Szóval, fákkk és utálom a maximalista hülye picsa fejemet és most végre elmegyek enni, inni, pisilni, szexelni, mert minderre az elmúlt másfél órában a mécsestartókreálás miatt nem jutott időm. A konkrét sorrendet még kitalálom.

P.S.: Ő, aki férfimben azt is csípem ám, hogy amikor megkérdezem tőle, tetszik-é néki a mécsestartóm, képes kegyetlenőszintén belemondani az orcámba, hogy nem. Ez a nem semmi.)

A mai aha-élmény egy doboz csokis keksz képében tört rám: Ő, aki férfim lepett meg vele, csak úgy, mármint a csokis keksszel, én meg elmélyült kekszcsócsálás közben rádöbbentem arra a tényre, hogy ha ő, aki férfim nagyseggű lánykának tartana, nyilván nem kapnék tőle csokis kekszet, helyette súlyzót nyom a markomba, fogyasztó teát vagy mérleget, nyilván, ergo nem is nagy a seggem, na, csak engem üldöz ez a kényszerképzet.

P.S.: A hímek evolúciójában veszettül imádom, hogy defaultból rossz a szemmértékük, hihi.

"Nem fázol?", kérdezte a csillagszemű csillogó szemű srác, amikor elhaladtam mellette, az egyik oszlopot támasztotta nagy hanyagul, buszra várt tegnap este fél 11 körül, barátságosan vigyorgott rám, már-már őszinte aggodalom rezgett a hangjában, én meg elmosolyodtam és odadideregtem neki, hogy "De...", mert hogyne fáznék az esti vihar után feltámadt jéghideg szélben, egy szál lenge topban, farmerben, esővíztől cuppogó papucsban, evidens, ugye, de nem mondtam neki, csak sétáltam tovább, jókedvűen, hazafelé, tócsákat kerülgetve, azt sem kötöttem az orrára, hogy hatkor még marhára nem volt hideg, a szatyromban vígan csörömpöltek az üres szószos és mustáros üvegcsék, mert mm lekvárt főz be és lecsót tesz el, és megírta mélben, hogy kaphatok, ha akarok, én meg visszaírtam, hogy naná, és szorgalmasan gyűjtögettem a barterüvegeket, plusz barkácsoltam egy dobozt is, napraforgósat, neki, mégse csak az üvegek, nem vagyok én olyan, tegnap pedig találkoztunk, két nagydumás nő, cirka négy órán át röhögtünk és beszélgettünk a jóképű fagyikelyhek társaságában, varázslat lehet, hogy tegnapelőtt Csivel, tegnap pedig mm-mel száguldott az idő, köszönöm.

P.S.: Az Árkád emeleti fagyizójának t. dolgozói igen genya módon adták tudtunkra, hogy zárnak és húzzunk a vérbe: Annyira felhangosították a zenét, hogy nem értettük egymás szavát, max. üvöltözéssel lehetett volna megoldani a kommunikációt, úgyhogy inkább léptünk. Rémlik, a vendégeket kevésbé paraszt módon is ki lehet tessékelni adott esetben, pölö az egyik pincércsákó odajön és udvariasan szól, mára vége a mókának, legyünk oly kedvesek és húzzunk a vérvörös picsbe távozzunk, ez nem álom, volt hozzá szerencsém, nem is egyszer, a zenebömböltetéshez most először, de hát ki mondta, hogy nincs több baromarcú a világon.