Ha már nyaralás, válaszoltassék meg egy rövid körkérdés: Tudsz úszni? Mármint min. 3-4 méter mély vízben, pölö tökegyedül, tökmagabiztosan, tökfuldoklásnélkül. Technika és látvány mellékes.
P.S.: Bébipancsoló, fürdőkád, mosogató, lavór most nem játszik, bocs.
Tegnap este fél tíz körül még beugrottunk a Mester utcába falatozni: Élet gyrosra szavazott, Csi egy szál rántott hússal kötött közelebbi ismeretséget, én meg baklavát toltam az arcomba, és röhögtünk és beszélgettünk, és előtte az Eckermannban is röhögtünk és beszélgettünk, órákon át, IKEA helyett, bécsi és berlini jegeskávé nélkül, mert valahogy pont akkor fogyott el a vanília és a csoki fagyi vagy csak nem voltam szimpatikus a pincérnek, ehhh, ki érti ezt, szóval, órákon át, és fel sem tűnt, hogy órákon át, mert valahogy ilyenkor gyorsabban telik az idő, tudod, hiába az első találkozás, ott a hullámhossz, ami közös és csak azt veszed észre, hogy fákkk, tíz óra és elmúlt a délutáneste, és nem igazság, mert még mondanád, mert még kérdeznél, mert még hallgatnád. Ja, Csi végre megkapta ennek a mécsestartónak az ikertesóját, nem hittem, hogy szóról szóra le tudom másolni a saját alkotásomat, pedig de, én meg egy gyönyörű fekete párduc boldog tulajdonosa lettem, képileg, szigorúan képileg.
A kávézó ablakpárkánya hatékony közreműködésemnek köszönhetően majdnem leamortizáldott, de erről most nem szeretnék beszélni.
P.S.: Hazafelé összefutottam egy sünnel. Nem, ő nem blogos, sima lakótelepi, ippeg az út kellős közepén vackolta be magát egy helyre kis gödörbe, finom és nőies noszogatásomra ("Bazmeg, süni, ha itt maradsz, megdöglesz...") azonban hajlandó volt felemelni a seggét, ne tudd meg, milyen szemrehányóan pislogott rám, elszteppelt a járdaszegélyig, ott átvedlett pókembersünné és felkapaszkodott a járdára, majd eltűnt a susnyásban. Fülig érő szájjal ballagtam haza, mert jó volt, minden.
Bazinagy virágcsokor virít az asztalomon, gyönyörűsárga árnyalatokban pompázik, öröm ránézni, ha részeges férjként ki akarnám engesztelni az asszonyt, csakis ilyennel állítanék haza. A nem konyakmeggy bonbon elfogyott, az előbb faltuk be kollegiális egyetértésben-meghittségben. A cég etikai kódexe szerint, nekünk olyan is van, bezony, ugyan semmit sem fogadhatunk el külsőseinktől-belsőseinktől, még egy pohár vizet sem, de úgy gondoltam, attól a fószertől, aki tegnap délután mocsokmód nyilvánult meg a telefonban és leüvöltötte a frissen mosott hajamat és még igaza sem volt, ez a legkevesebb. Felbaszott aggyal is udvariasan és visszafogottan osztottam ki a bunkó sapienst, bár eléggé nyomasztott, hogy ma találkoznom kell vele. Úgy látszik, este valahogy magába nézett és személyes konzultációnk előtt beszerzett némi ezt-azt - virágcsokrot, bonbont, jómodort, nyájas pofázmányt és bűnbánó szemeket. Vércsirke énemet visszaakasztottam a fogasra, nem volt rá szükség.
P.S.: Az a vicc, hogy marhára nem vagyok egy marcona csaj, se kívül, se belül.
Egyébként meg ő, aki férfim sebesülései köszönik szépen, jól vannak, mélyek, égővörösek, ráncosak, masszívan akadályozzák a mosogatásban, így eme mindkettőnk által veszettül utált tevékenység leküdzése teljes mértékben rám hárul, hüpp és szipp. Mivel mosogatógépre, áldassék a neve, nem telik, és csöpp konyhánkba amúgy sem férne be egy ilyesfajta harci szerkezet, végigsmároltam a háztartásunkban fellelhető összes fehér hasú zöld békát, hátha egy jóképű mosogatófiú álcázza magát ily módon, de marhára nem, fákkfákkkfákkk. A kamubékáknak ezennel annyi, már be is máglyáztam őket az asztal közepére. Eme szent pillanatban kellene meggyőznöm magam arról, hogy pusztuljanak a dögök, bele a szemétbe, a szervezetemnek nincs szüksége 58 darabból álló, glükózszirupot, cukrot, dextrózt, zselatint, citromsavat, aromákat, E-104 és E-131 színezéket, sárga méhviaszt és karnaubaviaszt tartalmazó békaseregre, mert nagy lesz a seggem, a bélbolyhaim meg harakirit követnek el. Erős vagy, csibi, meg tudod enni őket állni, nem pislogsz az édes kis fehér hasukra, irány a szemetes, pfúj, tömény méreg.
Drukkoljatok.
P.S.: Haribo macht Kinder froh und Erwachsene ebenso... sállálláááá.
Mostanában, egészen konkrétan az utóbbi néhány hónapban igen gyakran bonyolítom le hétközben az alábbi mutatványt: csibike melóból hazaér, csibike állatmód rosszul lesz, csibike elsápad-elgyengül, csibike félkómázik a lakás bizonyos pontjain, csibike kínkeservesen leküzd pár falatot, csibike héttől-nyolctól gyors zuhany és fogmosás közbeiktatásával másnap reggelig durmol - mint akit agyonvertek, álom nélkül, fáradt ébredéssel.
Azt hiszem, most már abba a korba értem, amikor hálát kell adnom minden egyes aktív napért. Vagy csak elcseszett módon fáradt vagyok. Kezdek szétcsúszni, ó, jajjj.
Itt van az ősz, itt van újra...
... és még nem is nyaraltam, bzmg.
(Nem kicsit ömlik az eső. Felesleges csónak wanted.)
Ööö... hát... izé... Voltam olyan naiv és azt hittem, az Ulpius garancia a színvonalas könyvre, pedig ha megtartom a három lépés távolságot, csak úgy, finoman és nőiesen, nem esek pofára. Karafiáth Orsolya krimije vicc, bazirossz vicc. Sajnos. A Maffia-klubnak cirka annyi köze van a krimihez, mint elszánt vegetáriánusnak a disznótorhoz. Csak azért, mert a fejezetek elejére Agatha Christie idézeteket biggyesztünk, még nem születik izgalmas, vérbeli krimi, az is bugyuta ötlet, hogy Ágotának - Agatha, érted - nevezzük el főhősnőnket. Karafiáth tizenkét nőtípusa harmatgyenge, hiába igyekezett, élettelenek, egyikben-másikban ugyan pislákol néminemű egyéniségkezdemény, valójában azért ez is inkább fekete-fehér skatulya. Az egy szem antialfahímhez, Lajoshoz fűződő ilyen-olyan kapcsolatuk levelekben, novellákban, naplókban való megörökítése nem lenne rossz ötlet, de valahogy sablonos, vérszegény a legtöbb. Attól meg eleve a hideg ráz, hogy egy nagy létszámú női baráti társaság sok-sok tagja annyira hülye picsa, hogy ugyanannak a hímnek teszi szét a lábát - zoknipróba, óóójeee. Ja, és halálosan bele is szeretnek.
Összességében kínos és nevetséges az egész, olyan érzésem van, mintha Karafiáth egy rosszabb délutánján úgy gondolta volna, nem tart semeddig kurvajó krimit írni, kirázom a kisujjamból, naná, tartalom, minőség nem kell mögé, minek, firkálok valamit, oszt kész. Szerény véleményem szerint hiába olvas valaki kilószámra Agatha Christie könyveket, attól még nem fog tudni krimit írni, ehhez valami plusz kell, ami Karafiáth Orsolyában perpill nincs meg. A legjobban azért dühít ez a bénázás, mert Karafiáth egyébként jól, humorosan, okosan ír, a tehetségét itt is megcsillogtatja, kár, hogy tompán és nyomokban. Lajos leveleit és a "Szent Dóra" c. fejezetet érdemes elolvasni, csak hogy lásd, mire lenne képes K.O.
Szeretem a szerelmezős, lustulós, pancsolós, barnulós napokat, majd' negyven fokban máshoz nincs is igazán kedvem, körülöttem minden csupa illat, szín, hang, íz, tudod, abból a megnyugtató-simogató, megálltazidő fajtából, a lelkem elégedetten zörömböl és helyeslően bólogat, ez igen, vállveregetés, így kell élni, jól csinálod, csirke, hajrá, mindjárt hétfő, már csak 24 órád és 23 perced maradt a hétvégéből, de ez téged ne zavarjon. Bár ma főzőcskéztem, ő, aki férfim este kézen fogott és elvitt vacsorázni a kedvenc helyünkre, kicsit sem tiltakoztam, mea culpa satöbbi. A chardonnay mártással, házi sült burgonyával és sült zöldségekkel tálalt lazac steakkel simán megbirkóztam, plusz belefalatoztam ő, aki férfim bacon szalonnába tekert, vargányakrémmel töltött és jázmin rizzsel kísért szűzérméibe is, mennyei volt mindkettő, a gyönyörűségtől libacsirkebőrös lettem. Hegedűszóra romantikáztunk, ütemre csúszott le a vanília fagyival körített almás és meggyes rétes is. Hazafelé hőssé avattam magam: Vadiúj és piszoknőies szandálom halálra hólyagozta a lábamat, én azonban mosolyogva sétáltam a Duna-parti naplementében, egy ízig-vérig nőnek (értsd: nekem) meg sem kottyan néhány hólyag. (Fenét nem. Ha végre hajlandó megfagyni a víz, szivecskés jégkockával borogatok - csak stílusosan, ugyebár.)
Nincs főnök, én meg több-kevesebb sikerrel féken tartott lázadó természetem sugallatára azt játszom dél óta, hogy tündibündi titkárnő vagyok, abból a ráérős-körömreszelgetős-agyatlan fajtából, mert ilyen még soha nem voltam és ezt is ki kell próbálni, egyszer élünk, vagy mi a rák. Szóval, egy ideig bájosan cseverésztem a legújabb divatról és a szilikonnal feltunningolt cicikről és a galád pasikról, a konyhában aranyosan-udvariasan hümmögve végighallgattam az aktuális céges pletykákat, lapról-lapra kiveséztük az Avon katalógus csodatermékeit, céges telefonról felhívtam a kozmetikust és lezsíroztam vele a jövő heti hátmasszázst, beleolvastam egy Cosmo-ba, bevallom, piszkosul fájt, neten átnyálaztam a nagy nyári szerelmi horoszkópomat, az illat és feng shui horoszkópomat, az azték horoszkópomat és a kelta fahoroszkópomat, biztos, ami fix, zöldséges kajarecepteket fénymásoltam a Fakanálból, körmöt reszeltem a vécén, kolléganőkkel Bódy Szilvit fikáztuk és cukiságos blogot nézegettünk, majd kimentem a piacra gyümölcsért és biojoghurtért. Ennyi.
Még nincs kettő, de én már most fehér zászlót lengetek, feladom, nem bírom a kiképzést, nem való nekem ez a fajta titkárnőség, inkább az agyhalált választom. Ideje melózni.
