csibike blogja

A Napsütötte Toszkána pont az a könyv, amit télen kell olvasni, hóban-fagyban-zimankóban. Olyan, mint a nyári napsütés, nem az a forró-fullasztó, hanem az a bársonyosan cirógató, dorombolásra-lustálkodásra késztető, kellemesen melengető reggeli sugárnyaláb. Mediterrán lelkületű csirkeként nagyon szerettem ezt a könyvet. Kedvenc kanapémon kucorogva nem egyszer elmerengtem azon, hogy akár le is csavarhatnám a fűtést, legalább addig spórolok, amíg olvasom. Frances Mayes regénye kiváló téli depresszió ellen vagy csak úgy, kvázi nyomtatott boldogsághormon, jólesik, van benne minden, ami szemnek, szájnak, orrnak, léleknek, agynak, testnek ingere: humor, irónia, szín, illat, báj, szerelem, őszinteség, bátorság, fantázia, kultúra, étel-ital, család, barát, otthon. A könyv azért ragad magával, mert Mayes egyszerűen, természetesen, bensőségesen ír, olyan, mintha valójában egy cappuccino mellett hallgatnád a barátnődet, ültök a teraszon, süt a nap, zöldell a kert, csivitelnek a madarak, lágy szellő borzolja a hajatokat, a konyhából mennyei illatok kúsznak az orrotokba. Béke és boldogság árad a sorokból, még akkor is, ha valójában egy házvásárlás és -felújítás nehézségeiről szól a történet. Frances Mayes színeket és illatokat éget az olvasóba, csodálatosan ír az olasz tájról és az olasz finomságokról, úgyhogy nem csodálkoznék, ha egyszer olaszországi nyaralást tervezgetvén Toszkánában kötnék ki, felkeresném Cortonát és letesztelném az összes olyan levest, kenyeret, húst, tésztát, édességet, bort, amiről Mayes ódákat zengett. Ez a tervem cirka a távoli jövőbe vész, úgyhogy egyelőre a könyvben szereplő ütős receptekkel kell beérnem - meglátjuk, pölö van-e olyan jó a pizzája, mint az enyém.

P.S.: Sürgősen meg kell szereznem a filmet.

Valami genya vírus fertőzött meg, tuti, mással ugyanis nem tudom megmagyarázni azt a lúzerséget, hogy a mai szabad, munkamentes szombatomon hajnali hattizenötkor felébredtem, hajnali hétnegyvenötkor pedig már vígan mosogattam a konyhában. Én, mosogatás, hajnal, hétnegyvenöt. Érted. A helyzet súlyossága egyértelmű, azt is mondhatnám, hogy beköszöntött a világvége. Úgy tűnik, az orv vírus először az agysejtjeimet pusztította el, képtelen vagyok normálisan gondolkodni, déligdurmolás helyett mosok, főzök, takarítok. Biztos valami kőkemény afrikai mutáció, biztos.

P.S.: Fedje jótékony homály, mit csináltam hajnali hattizenöt és hétnegyvenöt között, elég, ha ketten tudjuk, ő, aki férfim meg én.

Gondolom, elsősorban A Trendi Nőnek találták ki eme derékmelegítőt: Zimankó esetén sem kell lemondania vagány csípőnadrágjáról és lenge, köldökig sem érő topjáról - derékmelegítő laza mozdulattal magára applikál, kárörvendő vigyor arcra mázol és csá, középső ujj sarkvidéki klímának belenget. Persze, sőt, nanáhogy mindenféle színben kapható, pölö királyfikékben, üde narancsban, bubble gumban, hupikék törpikékben is, ezáltal tökkkéletes kiegészítő, kiválóan passzol a mindenféle színű csípőnadrághoz és a mindenféle színű tophoz. Lehet, konzervatív vagyok, de eddig még nem jutott eszembe, hogy egyrészt kilógó derékkal-csípővel szteppeljek a legnagyobb hidegben, másrészt az a gondolat sem fészkelte be magát a barázdáim közé, hogy a szükséges anyag hiányában fázó ezemnek-azomnak derékmelegítővel biztosítsam a kellemes közérzetéhez szükséges hőmérsékletet. Van olyanom, hogy pulcsi, kardigán, ilyesmi, tudom, elég snassz. Ha logikusan közelítem meg a derékmelegítőkérdést, már nem nézek bambán, hiszen extra védelemként pölö a sportolás-kirándulás közben kificcenő derékra vagy a pocaklakó által bérelt, egyre nagyobbodó kismamahasra teljesen korrekt találmány, bár azt még mindig nem veszi be az agyam konzervatív része, hogy a derékmelegítőt hippsy-nek nevezzük. Ezek az úri huncutságok, ehhh.

P.S.: Apropó, bankrabláshoz is klassz, harisnya híján, 95% pamut, kényelmesen rásimul a bőrödre ésatöbbi, csak a lyukakat ne felejtsd el.

Blogom gasztrovénáját erősítendő, ímé, egy tökéletes fehérjenapi fogás: póréhagymás-gombás-császárszalonnás alapra lazán odadobott tejszínes-dijoni mustáros trutyival nyakon öntött sertéskaraj. A rizs csak illusztráció, ofkorsz. Eredetileg szárnyaskaját akartam fabrikálni, mert nem rajongok a malachúsért, a boltban viszont nem volt más és úgy gondoltam, inkább nem állok neki csirkét-pulykát tenyészteni, jöjjön a disznó. Kellemes meglepetés ért, ugyanis az olívában megtunkolt, sütőben alufóliával, majd anélkül sütögetett sózott-borsozott-snidlingezett-fokhagymázott karaj karakteresebb ízének köszönhetően pompásan kihozta az általam kreált trutyi zamatát. Polcz Alaine engedelmes tanítványaként itt-ott szépen bevagdostam a karaj szélét, hogy ne kunkorodjon-pöndörödjön sülés közben, s lőn, a hús valóban levetkezte eme bosszantó szokását és maradt a vízszintes vonalon. A selymes-könnyed trutyi egyébként simán elkészül addig, amíg a hússzeletek a sütőben szoliznak. Vajon-olíván megpirítottam a póréhagymát, a gombát és a császárszalonnát, őket is sóval-borssal kényeztettem, majd amikor már valamennyire összemelegedtek és belepirultak jó dolgukba, megkapták a dijoni mustárral megbolondított tejszínt, nagyon örültek egymásnak, békésen elrotyogtak együtt. Erős a gyanúm, hogy a nemdiétázók a tejszínes beöntés előtt zuttyanthatnak némi száraz pezsgőt a pórés-gombás-szalonnás cuccra, eszméletlen finom lehet. Mondjuk, így pezsgőnélkülice is ízorgia a javából.
   
Ilyen durva a diétám, sajnáljatok.

Épp kezdtem volna büszke lenni magamra, hogy az elmúlt hónapokban simán megúsztam a taknyos-köhögős-torokgyilkolós-hányós dögvészt, sőt, úgy éreztem, tele vagyok energiával és mindenféle pozitív hullámokkal, még jó, hogy nem kapkodtam el a büszkélkedést, a mai állapotom alapján már-már betegnek lehetne titulálni, mégis elkapott valami kis rohadék baci, ráadásul úgy fáj a fejem, mintha satuba fogták volna és marhára nem akarnák kiengedni onnan. A tavaszi fáradtság csak azért nem ront az összképen, mert nincs tavasz.

P.S.: Kínomban cirka két és fél év után újra leteszteltem, japán-e vagyok , ki tudja, mire képes egy galád, mutáns baci, meg azért is, mert ma igen ferdén nézek a zsepihegyekre, hátha. A teszt szerint még mindig nem vagyok japán, ez azért megnyugtató.

Anno esett úgy, hogy hiába volt munkám, pölö kiadósabb kajára, borsosabb számlákra nem jutott volna, ha nem adogatom el a Fable könyveimet (sok más kedvencemmel együtt), ezeket viszonylag jó áron vették meg az antikváriumok, a V. F. rajongókra mindig lehet számítani, na. Rohadt érzés volt eladni a könyveimet, még akkor is, ha mondjuk az árából valamivel gyakrabban került meleg étel az asztalra, meg is fogadtam szépen, hogyha egyszer lesz fölös, pölö könyvre költhető pénzmagom, újra begyűjtöm az összes Vavyan Fable remeket. Tudom, hogy nem illik becsülni Fable-t, bár nem értem, miért, sőt, trendi szemétnek titulálni, az én szívemnek mégis kedves, pelyhes koromban rongyosra olvastuk a pad alatt, főleg az unalmasabb órákon, a trendi vonal meg cirka annyira érdekel, mint Obamát a szolárium. Szerencsére manapság már van vatera, áldassék a neve, plusz a vaterán mindig van olyan, aki pont Fable könyveitől akar búcsút venni, úgyhogy lassan, de biztosan gyarapodik a nosztalgiaállományom, kicsi szívem pedig megvidámodik vala, ahányszor csak úgy rájuk nézek vagy ahányszor csak portörlés közben végigcirógatom őket a porronggyal. (Egyszer lesz tetőtől talpig könyvespolcom is, bezony, egyszer.) A Tűzvarázs egyébként még a régi V. F. vonalat képviseli, humoros, leleményes, intelligens, őszinte, fanyar, mély, elbűvölő, ergo olyat üt, hogy behorpad a homlokom és én azt nagyon szeretem. Megjegyzem, a t. írónő már '96-ban olyasféle örökzöld problémákat feszegetett, mint a nő vs. valós/valótlan súlymizéria és ezek kezelési módozatai, de megemlíthetném a pszichopatákból soha ki nem fogyó Életet is, szóval, a mű nem kicsit aktuális, még ma is. Azt ugyan furcsálltam, hogy a Tűzvarázs zsaruhősei kilencven százalékban sörözés-borozás-pezsgőzés után ültek kocsiba és nem elégedtek meg azzal, hogy beleültek a járgányba, vezették, nem kicsit. Ezt leszámítva korrekt mozit lehetne forgatni bármelyik régi Fable könyvből, remélem, ez előbb-utóbb eszébe jut valami filmes mogulnak is.

Igazán klassz dolog pezsgővel és csokifondüvel búcsúztatni az aktuális munkanapot, ráadásul mindkettő gond nélkül bepasszintható a diétámba, hiszen a pezsgő és a csoki is gyümölcs, ez utóbbi még gyümölcsebb minősítést kap, ha banánkarikákat, narancsdarabkákat és almakockákat mártogatunk a bársonyos-meleg étcsokoládéba, hidd csak el. Új munkahelyemen eszméletlen jó a hangulat, a lányokkal-fiúkkal baráti társaságként ültük körül az asztalt, koccintgattunk és mártogattunk és nevettünk-beszélgettünk, szóval, főnököm és csapatom csillagos ötös humorból, szívből-lélekből és agyból, ma annyit röhögtem másfél óra alatt, mint az exgályahelyen eltöltött három évem alatt összesen nem, úgyhogy gyorsan meg is köszönöm a Nagy Manitunak, hogy amikor mazsolázgathattam a felkínált állások között, társamul adta a megérzést és így ketten baromi jó helyet választottunk nekem. Olyan, mintha ősidők óta itt dolgoznék, az első perctől megvan a közös hang és hullámhossz, A Csapatomban valahogy minden természetes, őszinte, mélyen baráti. Nem hittem, hogy létezik ilyen, mea culpa ésatöbbi.  

Az elmúlt évek kínlódása után végre melóügyileg is jó nekem, na.

Utaztamban, a buszról kikandikálva nem egyszer megzavart a lepukkant söröző és a csilivili masszázsos-alakformálós-tornázós-méregtelenítős minikomplexum bizarr kettőse, mert hát kinek jutna eszébe megnyitni az utóbbit az előbbi tőszomszédságában, gondoltam én, aztán csak addig találtam furcsának, hogy rögvest egymás mellett leledzik a kettő, míg tarkón nem csapott az aha-élmény: végtére is mindkettő életmód klub.

Mielőtt péntek este hozzáfogtam volna a durmoláshoz, utolsó ébrenléterőtartalékaimra támaszkodva még gyorsan belelapoztam Stahl Juci egyik szakácskönyvébe, gondoltam, ötleteljen más a szombati menü kapcsán, én majd választok. Nos, úgy megszívattam magam, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Az még hagyján, hogy a rendkívül guszta szárnyaskaják láttán veszettül korgott-morgott a gyomrom, emlékeztetve arra, hogy a gyümölcsnapnak hála ugyan patyolattiszta, ámde épp ezen okból kifolyólag teljesen üres, az elszenderülés utáni rémálom azonban megviselt: A menzát keresve eltévedtem egy bazinagy épületben, hiába nyitogattam sorra a tökegyforma hófehér ajtókat, kajának sehol sem volt nyoma. T. ellenségeimnek sem kívánom azt a kétségbeesést, ami piciny szívemet és kongó gyomromat szorongatta, talán még a homlokom is gyöngyözött rémálmomban. Kárpótlásul tegnap összedobtam az indiai csirkeszárnyakat S. J. módra, megkívántam a pikánst-keletiest, van ez így. Nagyon reméltem, hogy a receptben szereplő sárgabaracklekvár nem nyomdahiba és valóban hozzá kell adni a sóból, fehérborecetből, curryből, joghurtból, olajból és széttrancsírozott fokhagymából álló trutyihoz, amibe szépen ügyesen beleforgattam a csirkeszárnyakat, plusz az ő, aki férfim bélbolyhainak szánt felsőcombokat. (A sajátomat nem, azt natúr kapta.) Amíg a kimondottan kellemes ízű és illatú trutykóval összemaszatolt szárnyak-combok a sütőben pirultak, az indiai feeling fokozása érdekében összekavirnyáltam a S. J. által ajánlott mártogatósdit - joghurtból, curryből, chiliből, gyömbérből és kurkumából. A füstölőt végül nem izzítottam be, mert a vígan süldögélő csirkevégtagoknak köszönhetően eszméletlen illatorgia kerekedett a konyhában, csak álltam és szorgalmasan tüdőztem lefelé a mennyei molekulákat, szaglósejtjeim szinte zokogtak a gyönyörtől. Pöpec kis esténk volt, na, étkezésileg is. Mondjuk, a kedvenc piros tepsim és a mosogató még mindig durván sárgállik a currytől, eme kínosságot S. J. valahogy elfelejtette megemlíteni a kajabarkácskönyvében, de ezen majd megpróbálom túltenni magam.

Gy. mesélte, nemrég hatalmasat taknyolt, megmutatta a felszakadt állát is, csúnya és lassan gyógyul. A késő esti, bájosnak nem igazán nevezhető performance a villamossín és a cipősarok egymásba gabalyodása következtében esett meg, Gy.-nek persze nem volt beleszólása a románcba, ő repült és becsapódott és kiterült, ezt a fájdalmas szerepet osztották rá. Hiába tompított állával a járdaszegélyen, csak benyelt egy agyrázkódást, pár másodpercre az eszméletét is elvesztette. Két fiatal hölgyemény sietett a segítségére, valahogy eltámogatták a megállóba, majd miután "Hogy van?" kérdésükre azt a választ kapták az agyrázkódott, saját vérétől vörösre mázolt, már-már sokkot kapott Gy.-től, hogy "Ööö... jól...", aranyosan magára hagyták. Gy.-vel elmerengtünk, vajh mi a teendő ilyen helyzetben, mindketten a mentő, mint olyan riasztására szavaztunk, mert hát csak felszántotta az aszfaltot, meg ilyenkor alapjáraton is borítékolható az agyrázkódás-csonttörés, furcsa, hogy másnak nem evidens a mentő-orvos opció és megy tovább a dolgára, bár az dicséretes, hogy a hölgyek nem tettek úgy, mintha Gy. nem pont az orruk előtt vágódott volna el. Gy. egyébként épp a kislányáért sietett az iskolába, midőn kiterült, a ded így kényszermegoldásként szülői kíséret nélkül, egyedül indult haza a sötétben, két idősebb srác játszva le is vámolta - elvették pénzét, mobilját, értékesnek tűnő ezét-azát. A Sors néha genya ribanc, ja.

P.S.: Tudod a mentő, rendőr, tűzoltó számát? Ha simafejből nem, noteszfejből, mobilfejből igen?