csibike blogja

Bocs, nem tudtalak hívni, három órán keresztül névnapoztunk, írtam anyunak az sms-ben, azt már nem véstem oda, hogy jól elfáradtam a nagy evészetben-ivászatban-röhögészetben, esélytelen volt, hogy a nap további részében bármiféle komoly szellemi erőfeszítést igénylő munkafolyamatban részt vegyek, kizárólag a kipirult orczájú, csillogó szemű, kócos-fürtös hajzatú, kedvesen kacarászgató-röhögcsélő, aranyosan csacsogó, semmitnemcsináló csirkenő munkakörre találtattam alkalmasnak. Lehet, alapjáraton is van ilyen résztevékenység a munkaköri leírásomban, majd átmolyolom az apróbetűs részt.
Exgályahelyen csapatszellem és közösség masszív hiányában annyiban merült ki a névnapozás, hogy a szokás miatt kötelező jelleggel mindenki kapott valamit a névnapjára és a szülinapjára. Szinte mindig aznap jött a szikra, hogy hoppá, venni kellene valamit az ünnepeltnek. Néha volt egy-egy olyan rövidke időszak a csoport életében, amikor úgy tűnt, végre oldódik a hangulat és talán nem kell tovább távolságot tartanom, önmagam lehetek, ilyenkor már-már jólesett a 15-30 perces közös sütizés-fagyizás, reméltem, hogy na, megtörik a jég és talán kialakul A Csapat, fenét, a három év alatt örökre hiú ábránd maradt, hogy abból a tíz emberből valaha is egy összetartó egész lesz, a barkácscuccoknak viszont mindig örültem, ez egyike volt az ottani kevés jó dolgoknak. Vicces belegondolni abba, hogy a kettő darab szarkeverő-kutakodó, gyermeteg lelkületű kolleginácska járt élen az ajándékaim beszerzésében, hiába no, csíptek a kis drágák, fekete bárány csak a blogom miatti hisztéria hevében lettem - és azóta sem tudok elég hálás lenni a Nagy Manitunak, hogy csirke létemre fekete bárány jelmezt ölthettem. Tudod, az azért kínos volt, amikor a kolleginácskák által hevesen utált és a másik szobában fennhangon fikázott kollégákat kellett ünnepelni: Megjátszás, műmosoly, fals hanghordozás, őszintétlen gratuláció sötöbö, szóval, gusztustalanság a javából. Persze, exgályahelyen volt olyan csoport, ahol létezett jó közösség és jó hangulat, pechemre anno nem annak a csoportnak a kisfőnöke keresett meg állásajánlattal.
Nos, kérem szépen, kedvenc munkahelyemen ilyen nincs és ahogy elnézem drágajó kollégáimat és imádott főnökömet, soha nem is lesz - igazi CSAPAT a miénk, de nyugodtan írhatok baráti közösséget is. Nem vagyok egy nagy sütiguru, már ami az elkészítést illeti, ofkorsz, de ma nulla óra sokperckor még a konyhában tűpróbáztam, egészen pontosan saslikpálcikapróbáztam az általam kreált csokis-mandulás sütit, elképzelni sem tudtam, hogy ezeknek a lányoknak-fiúknak a kedvéért ne vessem be magam a konyhába és ne próbáljak meg mínusz hármas szintű konyhatündérként valamiféle fogyasztásra alkalmas süteményt összeeszkábálni. Exgályahelyen a legelső névnapot és egy muffinfellángolást leszámítva mindig boltban vettem az ünneplésre szánt sütit, nem éreztem késztetést arra, hogy s.k. ezzel-azzal lepjem meg a munkahelyi kollektívát, nagyobb volumenű ünnepi előkészület eszembe sem jutott. Ha nem tudom beletenni a szívemet, teljesen felesleges. A mai süteménybe viszont beletettem, bele én, bár lehet, valamivel több mandula nem ártott volna mellé, mindegy, ennek ellenére szép darabok csúsztak le a lányok-fiúk torkán. Főnököm, aki maga a megtestesült tünemény, zsíroskenyérpartival lepte meg éhenkórász társaságunkat: Sütött le tarját, tudod, az úgy készül, mint a májdarabkás zsír, eszméletlenül finom volt, háromféle kenyeret, paradicsomot, paprikát, kígyóuborkát hozott hozzá, plusz egy vájling tiramisut is az asztalra varázsolt, ja, meg bólét. Csak későn realizáltam, hogy a pezsgő mellé nem kellett volna bólézni, a bólégyümölcsöket meg pláne nem kellett volna betolni a pötty számba, mert a kis dögök magukba szívták az összes alkoholt, ami aztán méltóztatott az én buksimba szállni. Három órán keresztül baráti hangulatban eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, röhögtünk. Olyan poénokat nyomtunk, hogy hazafelé metróztamban hangosan felröhögtem, amikor egyik-másik eszembe jutott. Jó érzés volt a romeltakarítás is: Főnököm mosogatott, én meg B.-vel együtt törölgettem, pedig a főnök nem akárki, magyarországi viszonylatban sem. Alig akarom elhinni, hogy végre olyan munkahelyem van, ahol otthonosan érzem magam, ahol mindegyik kollégám jelent valamit számomra, ahol önmagam lehetek. Életemben először jutott eszembe, hogy a kollégáimat szívesen vendégül látnám az otthonomban, ami nálam azért nagy dolog, mert eddigi csirkeéletemben még soha nem akartam keverni a privátot és a munkahelyit. Az is eszembe jutott, hogy exgályahelyem önző kolleginácskáit és nyámnyila kisfőnökét-nagyfőnökét szívesen meghívtam volna a mai három órára, csak úgy szívességből, hogy végre fogalmuk legyen arról, mi az A Csapat.

P.S.: Igen, munkaidőben névnapoztunk, de megsúgom, ha a munka úgy hozza, márpedig gyakran úgy hozza, mindegyikünk túlórázik - akár hétköznap, akár hétvégén. Alant az a bizonyos saslikpálcikapróbázott süti figyel, ilyesmit sikerült barkácsolni.

Az évek előrehaladtával úton-útfélen egyre fiatalabbnak néznek a valós koromnál, ami nem baj, piciny szívem repes az örömtől, hogy egyelőre plasztika helyett pölö mosogatófiúragépre költhetem a pénzemet. Legutóbb kedvenc kollégáim tippelték be a huszonöt-huszonhat évet, ez a szám már három évvel ezelőtt is nagy sláger volt, wow. Annyira azért nem vagyok naiv, hogy azt gondoljam, egy pillanatot sem öregedtem az elmúlt években, inkább ő, aki férfimnek és az Ilcsi-féle szemránckrémemnek emelek oltárt, úgy látszik, szuperhatékony mindkettő, persze, azon el kellene merengenem, vajh az öt-hat év mínusz nem annak köszönhető-é, hogy a komoly és megfontolt és felnőtt nőt max. csak nyomokban tartalmazza a szervezetem.

P.S.: A szomszédos suli udvarán nagy a sürgés-forgás, bográcsozáshoz készülődnek a tanárok és a diákok, messzire száll a kolbász- és hagymaillat. A nyálnyelés kellős közepette igen nagyon sajnálom, hogy a t. külvilág nem 15-16 évvel néz fiatalabbnak, mert akkor belóghatnánk kis óvatosan, a kenyérkém meg én.

Azt hiszem, most már tényleg itt az ideje, hogy veszélyességi pótlékot kérjek kedvenc munkahelyemen. Abba már duzzogva beletörődtem, hogy imádott főnökömmel és drágajó kollégáimmal rendre halálra röhögjük magunkat, ergo hétfőtől péntekig együtt kell élnem a masszív röhögőgörcstől megfájdult oldalammal és a masszív röhögőgörcstől szaharai méretekben elsivatagosodott torkommal-számmal, azt is elviselem, hogy a nagy vidámkodás következtében sharpei jelleggel meggyűrődik a pofázmányom, ergo szaporodnak a ráncaim, de hogy a mai dupla szülinapi dínom-dánom alkalmából két adag pezsgővel és két adag szülinapi tortával kell megküzdenem, arról nem volt szó. Mondjuk, így felkészületlenül is kiválóan teljesítettem, röhögés, pezsgő, torta kipipálva - mindkét körben. Egy harmadikba simán belepusztultam volna. Attól tartok, azért az etyeki borospincés csapatépítőre már edzenem kell, komolyabb tunningolás nélkül el sem merek menni. A lányok azzal nyugtattak, hogy majd a buszon rákészülünk némi pálesszel. Ühhü, ettől félek én is. Hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket felajánlásaikat, mától új májra gyűjtök. Köszönöm.

Bár a glóriám átment függőlegesbe és a szememet szétcseszi a vaku és három farok is lengedezik körülöttem, azért mosolygok, ez is valami.

Csak azért nem zavar, hogy Button leiskolázza Kimiéket, mert ha nem áll fel a dobogóra, az életben nem derül ki számomra, milyen jó pasit rejt a sisak, pedig alapjáraton abszolút immunis vagyok a szőkés-szőkésbarnás hímekre - Robert Redford kivételével. Wow.

P.S.: Hiába no, két kiállás ide, kemény gumi oda, hogy a diffúzort ne is említsem, nem tudom megtagadni női mivoltomat.

Az az igazság, hogy nem tudok ellenállni az üres kaspófelületeknek (sem), csak kidekorált kaspóim vannak, mert pölö miután hazaviszem a gyanútlan narancssárga kaspót, valami bekattan és azt veszem észre, hogy tisztára suvickolom a t. narancssárga kaspót és virágmintát rajzolok-vágok és kontúrozok itt, kontúrozok ott és görcsöt kapott ujjakat masszírozok és feketére festek és a csöpp kis számmal mini szélvihart generálok, hogy minél előbb megszáradjon a festék. Próbáltam lóbálni is a virágosra pingált áldozatot, megelőzendő, hogy kiszáradjon a szám vagy csücsörítőgörcsöt kapjak, de igen hamar beláttam, hogy a két ujjal kivitelezett gyakorlat jelentős mértékben veszélyezteti a tévét, az ablakot, a számítógépet, ő, aki férfim testi épségét, illetve a nyitott erkélyajtónak köszönhetően a parkolóban dekkoló néhány kocsit, plusz a járdán fellelhető emberpéldányokat, ezért inkább hősiesen-önfeláldozóan fújtam tovább. Holnap meg növényt költöztetek belé, bár a fajtáját még jól ki kell gondolnom. Katt a képre, ha nagyban.

P.S.: Minden virág teljesen egyforma, naná, csak még mindig kritikán aluli paparazzo lenne belőlem, bocs.

A pattintott kőkorszakba vesző gyermekkorom egyik markáns és nem fakuló emléke az ilyen-olyan ünnepi alkalmakra nagy ritkán beszerzett sajtos roló, ha futotta rá vagy ha egyáltalán felmerült, hogy jó lenne valami nem s.k. sós, tíz-tizenöt deka sajtos pogácsa, tíz-tizenöt deka masni, tíz-tizenöt deka sajtos roló, a kávés-fagyis illatú cukrászdából. Az valami hihetetlen gyönyörűség volt, gyerekszájjal beleharapni az ünnepi sajtos rolóba, önfeledt-boldogan, ó, az a ropogós tészta, ó, az a krémes töltelék, ó, azok a huncutul kilógó sajtszálacskák.
Ritkán veszek sajtos rolót, mert a sajtosrolóevésnek meg kell adni a módját, mondjuk, sajtos rolóval egy ilyen pénteken lehet jól ünnepelni, amikor lassan vége a hétnek és szénhidrátnap van a diétában és elégedetten dőlhet hátra az ember csirkéje, mert ügyesen dolgozott, és az ember csirkéje ennek örömére szépen ki is battyog a piacra, a sajtosrolóshoz, útközben ízlelgeti a sajtosrolóevés gondolatát, a sajtosrolós üvegpultja előtt már-már megilletődötten cövekel le, nem fordul rögtön az eladóhoz, néhány másodpercig a szemével cirógatja a hófehér krémtől-kunkori sajtdarabkáktól duci tekercseket, bámulatában csak a mögötte álldogáló, színtiszta alkoholt izzadó ötvenes nő zavarja. Az ember csirkéje annyira átadja magát az ünnepi hangulatnak, hogy megszavaz magának egy kókuszgolyót is, jó napot kívánok, két darab sajtos rolót szeretnék, mosolyog az eladóra, meg egy kókuszgolyót, és legyen szíves, külön csomagolja őket. Az eladó nagydarab nőnemű, unalom és némi smink borítja az arcát, kék szeme hidegen-lekezelően csillog vastag szemöldöke alatt, és bár az ember csirkéje ösztönösen megérzi, hogy a sajtos roló ugyanolyan száraz és kérges és színtelen lesz, mint ez a nő a pult mögött, rendületlenül mosolyog tovább. És mégis, hogy gondolja, csomagoljam külön a sajtos rolókat, vágja oda a kérdést a nő gúnyos hangon, ellenséges még akkor is, amikor az ember csirkéje kedvesen megjegyzi, hogy igen, bzmg, a sajtot és a kókuszreszeléket pedig szálanként csomagold az édes és a sós legyen külön, a nő mindenáron kötekedni akar, nehogy már poén, cinkos összekacsintás legyen a dologból, csakazértsem neveti el magát, ez természetes, oktatja ki az ember csirkéjét, aki csakazértis mosolyogva mesél arról, hogy nem mindenkinek és milyen abszurd, ha a sajtos rolónak kókuszgolyó íze van. A nő nem enyhül meg, látszik a szemén és a tartásán, uzsonnás zacskókba csomagolja az egy szem kókuszgolyót és a két szem sajtos rolót, aztán a pultra csapja őket, másfél méterre egymástól, kicsinyes és provokáló a mozdulat. Az ember csirkéje már nem mosolyog - nevet, nevetve gyűjti be az egy szem kókuszgolyót és a két szem sajtos rolót, további szép napot, búcsúzik a nőtől és nevet tovább.

P.S.: A sajtos roló száraz volt és kérges és színtelen. A kókuszgolyó is.

Nem vagyok névnapozós hangulatban, mondtam a finoman-kedvesen érdeklődőknek, hagyjuk a fenébe, majd, egyszer, ha, nekem most nem fontos, most nem, idén el is felejthetjük, mert úgy érzem, semminek sem tudnék örülni, suttogtam én, ők viszont nem hagyták a fenébe, mások sem, az elmúlt napokban sorra kaptam az sms-t, mélt, puszit-csókot, ajándékot, sütit, főnökös-kollégás köszöntést és egyéb aranyosságot, és kiderült, tévedtem, örülök, tudok örülni, annak a leginkább, hogy gondolnak-gondoltok rám - így is, most is. Köszönöm.

Legutolsó bejegyzésem a halott kisbabánkról szól, és én életemben először nem tudom, mit írjak ide. Talán mégis törölni kellett volna ezt az egészet, talán.

Mióta Apjaneve Magzat létezik, könnyed Buddha-mosollyal a fejemen járok-kelek a világban, belső örömöm teljesen önkéntelenül gyűri mosolyra a számat, nem tehetek róla, mármint a mosolyról, A Gyerekről igen, ötven százalékban. Mosolygok akkor is, amikor pölö valaki udvariasan maga elé enged a mozgólépcsőn, mert jó dolog, hogy végre nem kell esernyőkkel, aktatáskákkal, bevásárlószatyrokkal pankrációznom, akadály nélkül léphetek a mozgólépcsőre. Mosolygok akkor is, amikor megköszönöm valaki kedvességét, mosolygok akkor is, amikor valaki azt mondja, hogy nagyon szívesen, mosolygok akkor is, amikor valaki úgy folytatja, hogy segítsük egymást, ahol tudjuk, csókolom, mosolyom azonban rögvest eltűnik orczámról, mihelyt valaki a mozgólépcsőn auragyilkos közelségbe nyomakszik, tetszik tudni, mit hallgattam ma, kérdezi, harmincöt és negyvenöt közötti, mellkasig felhúzott melegítőnadrágban és kockás flanelingben, békebeli cekkerrel a kezében ütemesen himbálja magát jobbra-balra, seszínű haja hosszú és fésületlen, vizenyős kék szemeit felnagyítják a vastag szemüveg kerek lencséi, énhülye reflexből reagálok, hogy nem, pedig jobb lett volna, ha meg sem szólalok, mert bátorításnak veszi és már mondja is idegesen-zaklatottan, hogy Boney M-et, csókolom, Boney M-et hallgattam egész nap, hadarja, majd vigyorog, tetszik ismerni, csókolom, a Boney M-et, akarja tudni, miközben agyamban a lehetséges menekülési útvonalakat tesztelem és arra jutok, hogy tagadással szabadulok a leggyorsabban, nem, mondom másodszor is, most már határozottan és elfordulok tőle és nem nézek rá tovább, de valaki egyáltalán nem akar érteni a testbeszédből, mindenféleképpen ragaszkodik hozzám, ha ismerem, ha nem azt a nyűves Boney M-et, erősködik, hogy tényleg nem tetszik ismerni, csókolom, tééényleg neeem, csodálkozik nagyon, aztán halandzsaszöveggel és hamisan énekelni kezdi, hogy brown girl in the rain, tralalalala, there’s a brown girl in the rain, tralalalalala, én meg előveszem a B-tervet és biztosítom arról, hogy igen, így már ismerős, de ez csak olaj a tűzre, látom, hogy villan a szeme, viszlát, zárnám rövidre a csevejt, természetesen nem hallja, jön utánam, szorosan a nyomomban, elmondhatatlanul zavar a közelsége, Boney M blablabla és csókolom blablabla és tetszik tudni blablabla, pörgeti valaki a szavakat, ijesztő az erőszakossága, emberek közé akarok vegyülni, néhány gyors lépéssel be is érek egy nagyobb tömeget, olvadok bele, egyenesen a közepébe, ott már alig hallom valaki szitkozódását, lassan megnyugtat a tudat, hogy sokan vesznek körül, megpróbálom lecsillapítani a szívemet, kezem domborodó hasamon.

Néha nagydarab, kigyúrt, tetőtől talpig, sőt, fitymáig tetovált (keménységi mutató, érted), vaskos bakancsba és éjfekete bőrszerelésbe bújt kopasz állat szeretnék lenni, lehetőleg pitbullban végződő pórázzal a kezemben - gyanútlan tömegközlekedésem során garantáltan nem szólítanának meg szabadon garázdálkodó pszichopaták.