csibike blogja

Tegnap este egy kis karibi ízvilágot csempésztem a konyhába Stahl Juci segítségével. Szesz és tenger hiányában tüzes pulykamellel kellett beérnünk - jelentem, nem duzzogtunk. Bár az Erős Pista nem az a kimondott karibi fűszer, fel sem tűnik. Csak azért nem részletezem, mit művelt egymással 24 órán keresztül az erőspistás, újhagymás, sós, fahéjas, gyömbéres, szegfűszeges, szerecsendiós, olajos pác és a pulykahús, mert kiskorúak is olvasnak, 18-as karikát meg lusta vagyok keresni. A lényeg röviden: kueszméletlenfinom. S. J. ezt most nagyon eltalálta, az ízlelőbimbóknak orgia a köbön, olyan zamata és illata van, hogy ihaj. Némi tegnapról megmaradt fonnyadt gombát szórtam a hús mellé, nem sértődött meg, a gomba is jól járt. Ja, a "tüzes" jelzőt illik komolyan venni, előre szólok. Jóétvágy.

P.S.: Legközelebb csirkeszárnyakat dobok a pácba, aztán ropogósra sütöm őket. Ugyan még nem boncolgattam a csirkeszárnyak mélylélektanát, abban biztos vagyok, hogy egy csirkeszárny számára nincs is ennél szebb jövőkép.

A gazdasági válság egyébként abból is látszik, hogy a Spar legújabb akciója fantörpikus, azaz koffer, kés és miegyéb helyett a t. vásárlónak régi jó ismerőseivel, a hupikék törpikékkel kell beérnie. Kemény ezrek elköltésével vagy bizonyos termékek megvásárlásával törppontokat lehet gyűjtögetni, és ha nagy ügyesen sikerült háromra szert tenni, máris be lehet cserélni a pontokat törpös dévédre, képregényre, foglalkoztató füzetre és hasonlóra. Wow. Infantilis énemet rögtön megfogta az akció, bár amikor először kérdezte tőlem a pénztárosnő, hogy kérek-e törpöt, meglehetősen értetlenül pislogtam rá, de aztán megnéztem, miről szól a történet és azóta lelkesen gyűjtöm a műanyag törpöket, szóval, ha valaki nem játszik ilyet vagy törpfeleslege van és szeretne megszabadulni tőlük, csibike bájosan jelentkezik értük, mert mind a tizenöt törpöt szeretné felsorakoztatni a teás polcára.

P.S.: Törpillát lehúzta a haja, hiába kértem, hogy álljon fel, nőnek nem illik így viselkednie törppasik előtt, csak fetrengett tovább, ezért kénytelen voltam pofáraesetten fotózni.

Azt hittem, az év végén esedékes blogos összegzésemben legboldogabb pillanatként az agysejt- és lélekgyilkos gályahelyről, illetve a frusztrált-szarkeverő kollégák és főnökök néhány fős csapatától való csodálatos megszabadulásomat vésem majd fel, aztán rádöbbentem, hogy megtaláltam álmaim főnökét-munkahelyét, ami nekem nagyon jó, aztán kiderült, hogy még az idén megszületik az első gyerekünk, pedig csak tavaly szeptemberben indítottuk be a babaprojekt gyakorlati részét, aztán tegnap elkelt a lakásunk, rögtön az első érdeklődő lecsapott rá, júniusban költözünk nagyobba, így A Gyereknek sem az ágyneműtartóban vagy a gardróbban kell helyet szorítani és végre rendezhetek blogbulikat.

Néha azért az is félelmetes, amikor alig több, mint másfél hónap alatt ennyi jó történik az ember csirkéjével. Mondjuk, dolgoztunk rajta, ő, aki férfim meg én, de akkor is.

A vadiúj topánom meg olyat csinált, hogy az esti szemrevételezésénél még tökéletesen simult a lábamra, hiába illegtettem-billegtettem a cipőboltban, második talp- és lábfejbőrként leledzett rajtam, mintha kizárólag az én harminckilencesemre szabták volna, így mivel túlélte a próbát és beváltnak találtatott, megvettem, másnap reggel azonban fogta magát a dög és az első húsz lépés után nemes egyszerűséggel kitágult. Ugyan a kecses párducléptekkel siető üzemmódból nyomban átváltottam a beszart pingvinként tipegő üzemmódba, mégsem fordultam vissza cipőt váltani, pedig a húszból lépésből csak öt esett meg lépcsőházon kívül, de én nagy bátran arra gondoltam, mire kiérek a buszmegállóba, tuti eszembe jut valami mentő ötlet. Nos, nem jutott, plusz a buszt is lekéstem, ezért ökölbe szorított lábujjakkal apróztam be a munkahelyemre, szerintem egy profi gésa sem topoghatott volna lassabban, kecsességben azért simán überel, az fix. Mire beszüttyögtem a szobámba, jól kitaláltam, hogy ezt a galád belebújós topánkát kizárólag úgy tudom rögzíteni a lábamon, ha rácelluxozom vagy ezzel-azzal kitömöm. A rövidebb nadrágszár nem takarta volna a ragasztós megoldást, ezért tömtem - papírzsepivel, vécépapírral és kéztörlővel. Komfortérzetem némileg javult a cipőbe szuszakolt cuccoknak köszönhetően, tűrhető sebességgel rohangásztam egyik megbeszélésről a másikra, viszont rendkívül zavart, hogy a nap végére szép sorban elzsibbadt az összes lábujjam, ha nem hagyom ki a túlórát, talán végleg el is sorvadnak. Ő, aki férfim egyszemélyes felmentő hadseregként értem jött, hogy lelki támaszt és erős kart nyújtson a hazaúton. Míg a külvilág őrült tempóban tömegközlekedett, mi aranyosan andalogva róttuk a centiket. Bevásárlás közben félig a halálomon voltam már, ezért inkább visszapreparáltam a cipőmet és minden mindegy alapon azt a verziót vállaltam fel, hogy vérvörösre dörzsölődjön a sarkam. Persze, ilyen könnyen nem úsztam meg a topánmizériát: Mihelyt eltávolítottam a tömést, meggyötört lábujjaim rögvest begörcsöltek, ráadásul hosszú-hosszú percekre, a kínt a szószos és szardíniás polcba kapaszkodva próbáltam átvészelni, fájdalomtól eltorzult orczával, némi könny- és verítékcseppel. Valahogy aztán csak hazajutottunk, hála ő, aki férfimnek. Napokba telt, mire teljesen magukhoz tértek megnyomorgatott lábujjaim.

P.S.: Most csak azért nem titulálom magam hülye picsának, mert az a nagy helyzet, hogy én az élet minden területén ezt csinálom, ezt csináltam és ezt is fogom csinálni: Csak úgy nem ismerem el, ha valami nem megy, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, ezért addig hajtom magam kíméletlenül, sohasem a könnyebb utat választva, amíg azt nem tudom mondani, hogy oké, részemről mindent megtettem a működés érdekében, kockáztattam testi-lelki épségemet, tényleg nem megy, valóban veszett ügy, ennyi, itt a pont, és akkor sajgó, sebes, görcsös, összetört ezzel-azzal, de megkönnyebbülve hátradőlhetek, hogy nem rajtam múlt, se a meló, se a kapcsolat, se a barátság, se a cipő, se más egyéb - le lehet zárni, el lehet engedni, tovább lehet lépni. Önveszélyes, tudom. Lehet, hogy mégis hülye picsa vagyok.

A mai összeröffön újfent kiderült, családunk térdig-comközépig érő generációjának harmadik tagja is zabálnivaló kiskópé, nyáronlesznégyéves unokaöcsém beszólásain már-már sírtunk a röhögéstől. Ímé, a kedvencem:

unokaöcsém (játék közben, megfontoltan anyuhoz, aki néki szeretett nagymamája): Mama, ezt a kötelet én rátekerem a nyakadra.
anyu (mosolyát elrejtve, határozottan): Nem tekerheted a nyakamra a kötelet, mert az fájna nekem.
unokaöcsém (nagyon komolyan): Mama, most csalódtam benned.

A kedves hölgyek-urak csibike "Gyerekszáj" című rovatát olvashatták, köszönöm a figyelmet.

P.S.: Megjegyzem, a gyermek igen kedveli a nagymamáját, igen odafigyelő szemek mellett barkácsol olyan vékony és rövid kötéldarabbal, ami senkiben nem tehet kárt és igen... kreatív.

Wilbur Smith regényeit általában péntek estétől vasárnap estig szoktam olvasni, mert egyszerűen letehetetlenek, én meg csak hétvégén engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy pölö hajnal háromig olvasok. A Gyerek miatt azonban felborult ez a kis ravasz és előrelátó rendszerem, a mormotakór miatt képtelen vagyok huzamosabb ideig ébren maradni, erre egyelőre sem hétköznap, sem hétvégén nincs esélyem, ezért kénytelen voltam kizárólag a tömegközlekedve töltött időben kiolvasni a hatszáz oldalas könyvet, az Élet meg természetesen olyan, hogy mindig a legizgalmasabb részeknél kellett leszállnom és pölö betérnem a munkahelyemre. Még szerencse, hogy gyorsan olvasok, hehe. A vadász végzete az a klasszikus szurkolós-izgulós kalandregény, az igényes és tartalmas fajtából, ennek Wilbur Smith egyébként nagymestere, mindig újabb és újabb csavarokkal fűszerezi a lendületes és magával ragadó sztorit, van benne ármány, szerelem, történelem, az események szinte filmként peregnek a szemed előtt olvasás közben, legszívesebben te is belépnél az afrikai vadonban játszódó történetbe, hogy lesomj egy maflást a rosszfiúknak és élvezd a jók társaságát, megkóstold a fűszeres sült bivalynyelvet és eljárd a maszáj oroszlántáncot. A regény az afrikai Courtney-dinasztia egy újabb tagjának sűrű életéből ad ízelítőt, a Wilbur Smith-re annyira jellemző lebilincselő és hiteles módon. Szívgörcsöt kaptam volna, ha a történet nem zárul le és egy-két évet várni kell a folyatásra, mint pölö a szerző egyiptomi sorozata esetében, de a jó öreg W. S. ezúttal kerek egészet írt, szépen beillesztve a Lángoló parttal kezdett izgalmas és szórakoztató családtörténetbe. Remélem, előbb-utóbb ezt a regényét is megfilmesítik.

Valahogy nem bírjuk egymást, a teljes kiőrlésű liszt meg én, egészség ide vagy oda, már a negyedik elcseszett főzeléknél bele kellett volna törődnöm eme szomorú ténybe, amikor is a habarás-habarás-rántás-habarás kombináció ellenére sem akart sikerülni a főzelékesítés, de egészen mostanáig, pontosabban fogalmazva egészen a túrópogácsáig nem hittem el, hogy menthetetlen a viszonyunk. Naivan arra gondoltam, hogy Polcz Alaine egyszerű túrópogácsáját csak sitty-sutty összedobom, hiszen a túró, liszt, só összegyúr, massza állni hagy, majd kinyújt, szaggat, végül süt cselekvési sor nem tűnt megvalósíthatatlannak - mint kiderült, teljes kiőrlésű liszt esetén abszolút az. Ez a liszttípus ugyanis nem működik normálisan, sőt, sehogy sem működik, pedig rengeteget küzdöttem a pogácsához szükséges masszaformátum érdekében, már-már Pamela Anderson-féle melleket gyúrtam magamra röpke harminc perc alatt. Szerencsétlen túróhoz kétszer annyi lisztet kellett adni, hogy végre beinduljon a masszásodás, persze, a receptben a fele szerepelt, a sütőből kikászálódó végeredményről meg csak annyit, hogy kemény volt és ízetlen, szájbavételre és lenyelésre nem alkalmas, gyilkolásra viszont igen, ergo kegyetlen. A másnapi izomlázamról két dolog jutott eszembe: Egyrészt soha többé nem vagyok hajlandó teljes kiőrlésű liszthez nyúlni, inkább a kevésbé átok rizsliszttel harcolok, másrészt nem a konyhában kellene boldogulnom a teljes kiőrlésű fenevaddal, hanem a nagyvilágban, egészen konkrétan az edzőtermek izzadtságszagú univerzumában. Nos, leleményes Csibisszeusz énem, aki egyszer kőgazdag lesz az évekkel ezelőtt vizionált és itt meghirdetett csókness szalonjából, megint kitalálta a tutit: A gazdasági válságban fene fogja finanszírozni a személyi edzőket, plusz nincs pénz hiperszupermegatuti erősítő gépekre, ha a régiek tönkremennek, ezért előbb-utóbb környzetbarát és olcsó cuccal kell megoldani a gyúrást - teljes kiörlésű liszttel és némi túróval. A gyakorlat nehézségét sóval lehet fokozni, ofkorsz.  Már látom is lelki szemeimmel a vájling előtt, helyes kis köténykében szorgalmasan masszázgató klienseket, az orczán landolt pici liszt- és túrófoltokat, a gyúrástól kivörösödött fejeket, a feszülő kar- és mellizmokat, a domború homlokon és mellkason legördülő verejtékcseppeket. A gyurmabarát lányok és fiúk kemény magja kevesebb túrót kap, hadd turbózódjanak azok az izmok, sok túróval nem nő sem a bicepsz, sem a tricepsz. Már csak azt kellene kitalálnom, miként gyúrjunk tésztával pölö hasra, fenékre, vádlira. Hja, kérem szépen, nem egyszerű biznisz a tésztaness.

Vadásztam epret a piacon, ilyet, ni, mert szeretem, meg valahogy napok óta az az érzésem volt, hogy epret kell ennem. Gy. egyébként azt mondta, ha megkívánok valamit, nyugodtan fogjam a terhességre, szóval, holnap veszek is egy vagány-nőies lila cipőt, mert olyat nagyon kívánok magamnak, a lábamra.

Azzal nincs gondom, ha a lelkiismeretes éspervagy baromira unatkozó lakók kicsiny csapata élénk szájtépéses lakógyűlési életet él, mindenkinek megvan a maga perverziója, ki vagyok én, hogy beleszóljak, mindenki úgy cseszi el a szabadidejét, ahogy akarja, az sem képeszt el, ha a lakógyűléses torzsalkodások eredményeként a meg nem értett és emiatt vérig sértődött felek úgy gondolják, ostoba körlevelekben kell hadjáratot viselniük egymás ellen, bár a csak félig telegépelt, ergo feleslegesen elpazarolt, ráadásul nem is újrapapír A4-es lapok miatt fáj a szívem, a mondatszerkesztés, a vessző, a kis- és nagybetű felületes ismerete miatt szintén, ugyanakkor ha valaki annyira pofátlan, hogy olyan lakókkal személyeskedik magyartalan és tartalmatlan mondatokban, akiknek semmi közük az egész haccacáréhoz, annak szerintem korrekt maflás dukál, mondjuk, helyesírási hibánként egy. Pszichoturkász énem persze megérti z-t, levele alapján hatalmas törést okozott a lelkében az a tény, hogy nem kapta meg az agytekervényeiben megfogalmazott hülyeségéhez kért lakógyűlési támogatást, erre utal a sok kiemelés, a felkiáltó- és kérdőjelek nagy száma, olyannyira belehergelte magát az "egyedül küzdök a mocsatos-szennyes világ ellen" tartalmú teóriájába, hogy lazán letoszta a több száz lakástulajdonost, akik - szégyen és gyalázat - nem túl gyakran járnak olyan lakógyűlésre, ahol valós problémák megoldása helyett sározásról szól a történet. (Vajh kielégült-é?)

P.S.: Amennyiben valamelyik kedves olvasóm szívét megérintette sanyarú lakótelepi sorsom és ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy mindenféle kompenzálás nélkül, pusztán nemes szíve sürgető szavának engedelmeskedve egyszer s mindenkorra csendes-barátságos kertes házba telepítsen át (kutyát, szalonnasütőt, felfújható gumipancsolót majd beszerzem én), kérem, ne habozzon, küldje felajánlását tartalmazó levelét a bal felső sarokban található mélcímre. Köszönöm.

Ha jól rémlik, anno az üzemorvosi vizsgálathoz kapott papírkámon kedvenc munkahelyem három tényezőt azonosított rám leselkedő veszélyforrásként: A hosszú-hosszú listából egyrészt kiválasztotta a stresszt, másrészt x-et pöttyentett a számítógéphasználathoz, illetve megjelölt még egy rizikófaktort, de azt perpill a feledés jótékony homálya fedi, ergo működik a tudatalattim, gondolván, jobb, ha inkább nem jut eszembe soha többé, ráérek később pánikolni és falba verni a fejemet, bár az fix, hogy nem becses személyem volt a vész, meg arra is határozottan emlékszem, hogy a vegyi anyagok rubrikát üresen hagyták, ami azért egyáltalán nem felel meg a valóságnak, hiszen D. eszméletlen büdös parfümjének köszönhetően minden egyes nap hatalmas méretű vegyi hatás ér, emiatt pedig folyamatos lelki, látó- és szaglószervi károsodás. D.-vel eddig harmonikusan alakult a kapcsolatunk, pölö húsvétra hatalmas nyuszicsokit kaptam tőle, aranyosan elcsevegtünk németül a magyar és a külföldi vajkrémekről, meg a kedvenc német sütijéből is megkínált, de van egy olyan érzésem, hogyha a jövőben (egészen konkrétan holnap) is ennyire bátran adagolja az illatosítóját, kénytelen leszek olyasfajta óvintézkedéseket foganatosítani, mint gázálarc, péklapát, buldózer. Tudom, hogy a márciusi télben nem izzad meg annyira az ember fia, mint az áprilisi nyárban, megértő vagyok, hogyne lennék az, de azt durva túlzásként élem meg, hogy fésztufész találkozásainkkor rögvest könnybe lábad a szemem, felmaródik az orrnyálkahártyám, parfümízű lesz a nyálam és kisebesedik a tüdőm, ilyenkor alig várom, hogy a szobámba érjek, feltépjem az ablakot és ideggyenge halként tátogva nagyokat szippantsak a szmogos friss levegőből. Nem lepne meg, ha a szépséges élénk narancsszínű korallvirágom is D. miatt fakult volna ki. Ma egyébként valamiért pikkeltek rám az istenek, mert eme tíz méterről és két szoba-két ajtó távolságból is érezhető gyilkos szagfelhő mellé azt is elintézték, hogy a női vécében nyitott ajtó mellett önfeledten fütyörésző és brunyáló szerelőruhás fickóval konfrontálódjak - mihelyt felocsúdtam a két másodpercig tartó sokkhatásból, elegáns jobblábfejmozdulattal (most mit szerénykedjek, egészen konkrétan olyan Cristiano Ronaldo-féle klassz kis pöccintéssel) rábasztoltam az ajtót, finoman és nőiesen jelezvén, hogy annak a nagy fehér, téglalap alakú, kilincses-záras bizbasznak funkciója is van, nem vécédísz. Ehhh, ideje veszélyességi pótlékot kérnem a főnökömtől.